Járkáltam fel-alá az üzletben, néztem sorra a termékeket, de sehogy sem találtam megfelelőt. Nem a kínálattal volt gond, láttam nagyon szép ruhákat. Viszont amikor megpróbáltam elképzelni magamat bennük, valamiért nem tetszett a kép. Rájöttem: vagy üres táskával megyek tovább (innen is), vagy stratégiát kell váltanom. Összeválogattam hát pár tetszetős darabot, bevittem a próbafülkébe. Felvéve valóban másképp néztek ki, mégsem győzött meg a látvány. Újabb gyűjtögetés, újabb próba. Elárulom, mi lett a vége: három új kedvenccel lettem gazdagabb. És egy tanulsággal: esélyt kell adni azoknak a dolgoknak is, amikből elsőre nem nézek ki semmi jót. „A lehetetlen csupán egy nagy szó,…
Ha az emberek nagyon erősen hinni akarnak valami igazságban, akkor hinni fognak benne – ezt jelenti a megerősítési torzítás. Amikor minden új elém kerülő információt a saját elméleteim megerősítésére használok fel, és egyszerűen nem foglalkozom az engem cáfoló bizonyítékokkal. Például, ha érdekemben áll azt hinni, hogy a koronavírus csak egy kitaláció, ami valójában nem is létezik, vagy csodálatos módon az egész világon csak az én földrajzi környezetemet kerülte el, akkor megtalálom a módját, hogy minden bizonyítékot, ami cáfolná ezt a hitemet, elvessek, ellenben mindent elhiggyek, ami megerősíti az elképzelésemet. Akkor is, ha ennek az a vége, hogy minden általam korábban…
„Magadra hagytalak néhány pillanatra, de nagy irgalommal ismét összegyűjtelek.” (Ézs 54,7) Igen, az Úr azt mondja ebben az igében, hogy néhány pillanatra magunkra hagy minket. Ha engem kérdeztek, nem mondhatom, hogy ezek az időszakok valóban egy-két másodpercnek tűnnének. Inkább egy örökkévalóság az, amíg egy-egy nehéz helyzetből kikászálódok vagy egy újabb esés után kiegyenesedek. Egyébként én mindeddig azt hittem, hogy Isten soha nem hagy magunkra minket… Hogy mindig itt van, csak időnként nem érzem a jelenlétét. Vagyhogy egyszerűen hallgat. De most mégis azt olvasom Ézsaiás könyvében, hogy magamra hagy az Úr. Az ezt követő igében még meg is ismételi: „Túláradó haragomban…
Zsolt 102, 1-14 Ma egy olyan igeszakaszt hoztam, ami egy valódi, hús-vér embert állít elénk. Ez a valaki tele van fájdalommal, pesszimizmussal, készül a halálára is, de mégis Isten szabadítását várja. Ez a névtelen zsoltáríró lehetne akármelyikünk a saját panaszával és fájdalmával. Olyan emberi és olyan őszinte Istennel szemben. Nem kertel, néven nevezi az érzéseit, szemléletesen írja körül a magányát, mikor azt mondja: egyedül van, mint madár a háztetőn. Ahogy olvastuk ezt a zsoltárt, lehet bólogattunk is magunkban egy-egy részletnél, például mikor az álmatlanságáról vagy az étvágytalanságáról beszél a zsoltáríró, vagy arról, hogyan szidják és támadják az ellenségei. Talán azért…
Volt már olyan veletek, hogy igyekeztetek jól élni, megtartani Isten parancsait és az Ő útján járni, a dolgok mégis rosszul alakultak? Valahogy nem sikerült semmi, és egyre mélyebbre kerültetek. Ilyenkor az ember állandóan csak tépelődik: „mit csináltam rosszul?”, „hol rontottam el?”, „most miért büntet engem Isten?”. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy te rontottad el, és büntetés az, ami ér. Mózes első könyve 40-ik részében Józsefről olvasunk, aki börtönben van – ártatlanul. A testvérei eladták rabszolgának, mert féltékenyek voltak rá. Ez sem az ő hibája volt. Rabszolgaként nem akart lefeküdni a gazdája feleségével, mert az bűn. Erre a sértett asszony börtönbe…
Nem tudom, hogy vagytok vele, de nagyon ritkán szoktuk hallani azt a kérdést, hogy boldog vagy? A „hogy vagy?” kérdéshez hozzá vagyunk szokva, s már reflexszerűen jön is rá a válasz: „kösz, jól”, „megvagyok”, „lassacskán”, „öregesen” stb. De erre a kérdésre, hogy „boldog vagy?” már nem jön olyan könnyen a válasz, mert meglepő a kérdés, szokatlan s zavarba ejt. Így voltam ezzel, amikor vendéglátóm újra és újra feltette nekem ezt a kérdést. Engem újra és újra zavarba hozott vele, legjobb esetben is kerestem a szavakat, hogy megválaszoljam, és nemcsak azért, mert angolul folyt a diskurzus, hanem azért is, mert meglepő…
Megsebeztek. Megbántottak. Megcsaltak. Átvertek. Kirúgtak. Elhagytak. Becsaptak. Megaláztak. Kifosztottak. Elhurcoltak. Mind szenvedő szerkezetes szavak, amelyek életünk legborzalmasabb tapasztalásait sűrítik magukba. Helyzetek, amelyek egyik napról a másikra értek bennünket. Váratlanul érkeztek és sújtottak le ránk, mint a tavaszi zápor a verős napsütés óráiban. Csupa passzív szerkezet, amelyekben a történések és a történésekben résztvevők nem kérdeztek meg bennünket, hogy egyáltalán szeretnénk-e elviselni mindazt a fájdalmat, szorongást és megaláztatást, amelyeket ránk szabadítottak. Ezek azok a percek, amikor joggal érezzük magunkat jogfosztottnak és kisemmizettnek. Ilyenkor senki emberfia nem hibáztathat bennünket, nem fizethet ki olcsó tanácsok sokaságával. A megsemmisülés leheletét arcunkon érezve egyszerre vesz rajtunk…
„Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért. Arra legyen gondotok, ami minden ember szemében jó. Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben. Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának, mert meg van írva: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek”- így szól az Úr.” (Róm. 12,17-19) Vannak szavak a Bibliában, amelyek egyre többször fordulnak elő addig, míg az utolsó fejezethez érnénk. Ilyen a békesség szó is és ennek minden szinonimája. Messze nem véletlen ez, hisz a békességért folyamatosan meg kell dolgoznunk, ez a munka pedig két részből áll. Az első része, hogy én önmagammal és minden hibámmal…
Trianon – minden magyarnak jelent valamit, még annak is, aki azt állítja, hogy őt nem érdekli. Mint a hit: az is hisz valamiben, aki azt bizonygatja, hogy nem. Kárpát-medencei hívő magyarok esetében pedig a két fogalom olykor erősen hat egymásra. Néha olyannyira, hogy nem árt mérlegre tenni, átgondolni: mit jelent nekem a hitem, a magyarságom, a hazám, megáll-e egyik a másik nélkül, hol vannak a gyenge pontjaim, hol bomolhat meg a sorrend, billenhet ki az egyensúly? Ennek a – néha igen személyes, ugyanakkor egész közösségünkre ható – témának az átgondolására kértük fel szerte a Kárpát-medencében testvéreinket, akiknek a gondolatait alább…
Ma reggel az egyház születésnapjára ébredtünk. Ötven nappal húsvéthétfő után a Szentlélek megjelent közöttünk, és azóta is közel van hozzánk. A templomon kívüli világ kevéssé emlékezik meg erről az ünnepről. Megünnepli Jézus születését, és valamennyire még a kereszthalálára és feltámadására is emlékezik, de pünkösddel nem igazán tud mit kezdeni. Ezért is akartuk arra kérni az olvasóinkat, hogy írjanak egyetlen szót erről az ünnepről. Azt, ami először eszükbe jut. Nem véletlen, hogy a válaszok között a Szentlélek a főszereplő: lélek, pártfogó, bátorító, irányító, vigasztaló vagy ami Őt jelképezi: a galamb és a tűz. De ott van az is, hogy egyeseknek mit…
Pünkösdig hosszú út vezet. A csodák nem adatnak könnyen. A Szentlélek, minden ajándékával és kegyelmével együtt nem hullik csak úgy a nyakunkba. Az ablakokat kicsapó szélvihar ugyanis csak a bezárt szoba nyomott levegője számára felüdítő. A lángnyelvek csak a sötétségben vacogóknak jelent újat, megmagyarázhatatlant, fényt. A nyelveken beszélés azoknak lesz csoda, akik régóta képtelenek már szólni – magukhoz, másokhoz, Istenhez. Az első pünkösd története csak akkor lesz a mi történetünkké, ha látjuk, érezzük és éljük a mélységet, a csalódottságot, a félelmet és kilátástalanságot, amibe beköszönt az áldott Lélek. Pünkösdig hosszú út vezet. Az ösvény valahol ott veszi kezdetét, hogy kilépünk…
De hát aki igazán átadta az életét Krisztusnak, az nem aggodalmaskodik! – Ennyivel el is intézhetnénk a témát, de talán ez mégsem ilyen egyszerű… Mint ahogy nem lettünk hirtelen képtelenek az irigységre, az önzőségre, a haragra vagy a bántásra keresztyénként, úgy továbbra is megvan a képességünk a fölösleges aggódásra is – egyeseknek jobban, mint másoknak. A lenti listát az aggódás legyőzésére leginkább saját magam számára írtam, úgy, mint dolgok, amiket tudok, de amikre mégis folyton emlékeztetni kell magam, hogy működjön… Remélem, más is hasznosnak találja. Imádkozz Igen, egy keresztyén blogon ez egy elég magától értetődő első lépés, de saját magamon…