Ma egy olyan igeszakaszt hoztam, ami egy valódi, hús-vér embert állít elénk. Ez a valaki tele van fájdalommal, pesszimizmussal, készül a halálára is, de mégis Isten szabadítását várja. Ez a névtelen zsoltáríró lehetne akármelyikünk a saját panaszával és fájdalmával. Olyan emberi és olyan őszinte Istennel szemben. Nem kertel, néven nevezi az érzéseit, szemléletesen írja körül a magányát, mikor azt mondja: egyedül van, mint madár a háztetőn. Ahogy olvastuk ezt a zsoltárt, lehet bólogattunk is magunkban egy-egy részletnél, például mikor az álmatlanságáról vagy az étvágytalanságáról beszél a zsoltáríró, vagy arról, hogyan szidják és támadják az ellenségei. Talán azért van így, mert a mögöttünk lévő hetek, a hírek, amiket kaptunk, a korlátozások, amikhez alkalmazkodnunk kellett, sokakban hasonló érzéseket erősítettek meg. Ezért tudjuk együtt kiáltani a zsoltáríróval: „Indulj irgalomra Sion iránt, mert ideje, hogy megkegyelmezz neki, itt van már az ideje!”. Ezért kapaszkodunk az ígéretbe, hogy felépít és helyreállít minket az Úr, és ha nem is az egész nehéz úti csomagot, de néhány nehezebb dolgot kivesz belőle. És akkor nem olyanok leszünk, mint a magányos fülesbagoly, hanem mint az énekesmadár, akit végre kiengedtek a kalitkából, és szárnyára, hangjára találva dicsérheti az Istent.
Mit kell hát tennünk, hogy könnyebb legyen? Azt, amit a zsoltáros tesz az első versben. Még mielőtt rátérne arra, mije fáj és mennyire fáj, elmondja, mit fog tenni. „A nyomorult imádsága, amikor elcsügged és kiönti panaszát az Úr előtt”. Ma minket ez a névtelen imádkozó megtanít valamire, amit elfelejtettünk, vagy talán sosem tudtunk jól csinálni. Megtanít minket a helyes panaszra.
Mit csinálunk mi, amikor panaszkodunk? Az esetek nagy többségében nagy erőbedobással sajnáljuk magunkat, felelevenítjük mindazt a fájdalmat és sérelmet, ami miatt rossz az életünk. Keresünk valakit, aki többé-kevésbé szívesen végighallgat minket, aztán továbbállunk az érzéssel, hogy legalább kipanaszkodtuk magunkat. Sok reményt fűzünk ehhez a panaszkodáshoz, de legtöbbször csupán leterheljük vele magunkat, régi sebeket tépünk fel, amik esetleg már gyógyulnának is, illetve újra átéljük azokat a rossz dolgokat, amik velünk történtek. Mindezeken felül pedig talán a hallgatónk sem érzi magát olyan jól, hiszen segítene ő, de talán nem tudja, hogyan tegye – vagy talán nem is segíthet.
Ebben más a zsoltáros imaéletében a panasz, mint a miénkben. Mert ő nem csupán azt éli át újra és újra, milyen rossz neki, hanem tudja, kihez mehet ezzel a rengeteg nehéz dologgal. Az ő panaszában ott van a hit. És épp ezért a zsoltáros panasza egy nagyon őszinte imádság. Emögött a panasz mögött Istenbe vetett bizalom van és nem önsajnáltatás. Az imádkozó tudja, hogy mehet Istenhez a sebeivel is, hiszen Ő a fájdalmat is közel engedő Úr. Őt nem a szép körmondatok hatják meg, hanem megesik a szíve azon a gyermekén, akinek talán már csak annyi lelki ereje van, hogy térden csúszva menjen a kegyelem trónusához, és odaöntse fájdalmait Isten elé, akit Atyjának ismer.
Tesó, van-e ennyi hit és Istenbe vetett bizalom a te panaszodban? Ha igen, akkor a zsoltárossal együtt már te is megtapasztaltad, hogy ez az őszinte imádság valóban fel tud oldani és fel tud szabadítani. Akkor te is átélted már, hogy Isten nem csupán jó hallgatóság, hanem aktívan tesz is azért, hogy az imádkozónak tisztuljon az élete. Akkor te már nem kevergeted tovább a zavaros dolgokat magadban, nem is másokra zúdítod őket, hanem egyenesen odamész Jézushoz a panaszoddal.
A zsoltáros panasszal kezdi, aztán Isten kitisztítja a látását és meggyőzi, hogy bizony megkegyelmez a népnek és felépíti a templomot. A zsoltáros pedig eljut addig, hogy megnevez egy konkrét feladatot, amit rábíz azokra, akik olvassák és éneklik ezt a zsoltárt. Így mondja: „Meg kell ezt írni a jövő nemzedéknek, hogy dicsérje az Urat az újjáteremtett nép. Mert letekintett az Úr a szent magasságból, lenézett a mennyből a földre, hogy meghallja a foglyok sóhajtását és megszabadítsa a halálraítélteket”. Célját éri az Isten előtt elmondott őszinte imádság, ha a végén konkrét feladatra találunk, amelynek elvégzésével minket bízott meg az Élő Isten. A zsoltáros itt már nem a halálra készül, hanem a feladatra összpontosít: meg kell írni, tovább kell adni, ami történt.
A keresztyéneknek nincs minden helyzetre bombabiztos magyarázatuk és forgatókönyvük. A mi vallásunk nem szolgál mindenre magyarázattal, természetesnek veszi, hogy vannak olyan titkok, amiket az Úr megtart magának. Azonban talán nem is magyarázatokat kellene keresnünk, hiszen a megmagyarázott fájdalom még mindig fájdalom marad. Inkább fejezzük ki a panaszunkat Istennek, és mondjuk a zsoltárossal: „Gyűjtsd össze könnyeimet edényedbe, Uram!”.
Kész vagy erre? Kész vagy panaszoddal a világ Ura elé menni? Hadd tisztuljon az életed, látásod, istenismereted! Ne félj kiönteni elé a zavaros dolgaidat imádságban! Ő az a mozdíthatatlanul hű Isten, aki hű marad akkor is, ha újra és újra hűtlenek leszünk Hozzá. Ő jóságos, ha mi hálátlanok is vagyunk. Ő Jézus Krisztusban önmagát odaadta érted, hogy visszanyerjen téged. Úgy várja, hogy szóba állj vele, mint az atya vágyik a fiával való beszélgetésre, mikor látja, valami nincs rendben. Bátorítson ez téged őszinteségre előtte. Engedd, hadd vegye le rólad panaszkodásaid terhét!
Laskoti Zoltán
