Ismerek embereket, akiknek élete minden napját valamilyen betegség kíséri. Olyan kín, ami akadályozza őket a mindennapi életben, a mozgásban, az alapvető dolgok elvégzésében. Képzeld el, milyen lehet, ha minden mozdulatodat fájdalom kíséri, vagy ha külső segítség nélkül nem tudod elvégezni a napi rutint. A betegség az embert belülről is emészti: felőrli a tudata annak, hogy folyamatosan leépül, elveszíti az önállóságát, és ezzel önmagát is. Nem könnyű kísérni, végignézni mások szenvedését a betegágyon – de ugyanúgy rendkívül nehéz a betegágyban fekvőként tűrni az állapotunkat, és azt érezni, hogy mások terhére vagyunk. Ismerek olyan embert is, akinek élete minden napját valamilyen betegség…

„Láthatjátok, hogy az Úr adta nektek a szombat napját. Ezért ad ő a hatodik napon két napra való kenyeret.” (2Móz 16,29) Volt már olyan főnököd, aki meglátott téged pihenni, erre hozott neked csokoládét, hogy teljes legyen az örömöd? Vannak ilyen drága jó lelkek, de valljuk be, nagyon ritka az ilyen. Egy dolgozó felé nem az az elvárás, hogy jó nagyokat ejtőzzön. Épp ellenkezőleg: a munkaidejét teljes egészében hasznosan töltse el, a feladatát minimális idő alatt maximális eredménnyel végezze. Magyarán: teljesítsen, teljesítsen, teljesítsen! A világ Ura és Parancsolója nem így viszonyul hozzánk. Neki elsősorban nem a munkásai vagyunk, hanem drága gyermekei.…

„Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” (Zsolt 127,3) Életünk során megannyi ajándékot kapunk Istentől, amiért nem lehetünk elég hálásak. Mégis az egyik legmeghatározóbb ajándék, amit egy ember az élete során megtapasztalhat,az, ha Isten gyermeket ad neki. Mint minden ajándékot, úgy a szülői létet sem lehet kiérdemelni, és ha megadatik, az nem tesz kiváltságossá másokkal szemben. Az Úrnál van az érkezésének az ideje és a célja. S bár én buzgón tervezgetném a családalapítás megfelelő idejét, és gondosan készíteném elő elmémet az anyaságra, be kell látnom, hogy Isten tervét nem tudom felcserélni az enyémre. Sokkal fontosabb kérdés az,…

Az Isten ajándékai között icipici dolgok is akadnak, mint például a mécses: „…szövetséget kötött Dáviddal, és megígérte, hogy mécsest ad neki és fiainak mindenkor.” (2 Krón 21,7). Miért használja az Ige éppen ezt a fogalmat? Miért nem fénysugár, miért nem valami nagyobb? Meglepő. Hiszen a mécses olyan picike. Csak néhány óráig ég, aztán már meg sem lehet újra gyújtani. Rövidke élete során is alig pislákol, könnyen elnyomja a fényét más világítótest vagy a környezet világossága. Egy mécses nem is számít igazán, és nem is ér sokat. Nem díszes, nem okoz igazán örömet a szemnek. Még csak azt sem lehet elmondani…

„Áldást bocsát az Úr csűreidre és minden vállalkozásodra, és megáld azon a földön, amelyet neked ad Istened, az ÚR.” (5Móz 28,8) Az áldás olyan, mint amikor a gyermek ráteszi a kezét a kisautóra, és végigvezeti azt az útján. Hol lassabban, hol gyorsabban, itt-ott akadályokat kerülgetve halad a kis jármű, de zavartalanul és megállíthatatlanul közelít a célja felé. Amikor Isten rajta tartja a kezét az ember életén, olyankor érezhető, nyomon követhető az előrehaladás. Olyan lehetőségek adódnak, amelyek a megfelelő irányba mozdítják a folyamatokat. Ami nehéz, annak is megvan az értelme és az ajándéka. Minden olyan egyszerű és magától értetődő. Hol lehet…

Amikor megállás nélkül változnak az idők, és szemlátomást romlanak a körülmények – mint például az utóbbi néhány évben –, olyankor felértékelődik minden, ami stabil, ami megbízható, esetleg örök. Figyeljétek csak, mit üzen Isten szava ma nekünk: „Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.” (Jak 1,16–17) Jézus testvére, Jakab írja ezeket a sorokat egy olyan időszakban, amikor sokan megkérdőjelezték Isten jóságát, hűségét. Szólt ez akkor a hitben, reménységben megroggyant testvéreinek, és szól ez ma nekünk: nem várhatunk máshonnan jóadományt, tökéletes ajándékot, csak…

Maradj velünk a hosszú éjszakákon, Uram, és világíts nekünk ígéreteiddel! Gyertyáink elégtek és szétfolytak, akkumulátoraink merülőben, nincs térerőnk, sem internetünk – imádságunk van, míg magába zár a sötét. Visszaemlékezünk a széthulló világ korábbi állapotára. A régi, fényes napokra, mikor mindig jött víz a csapból, a kapcsoló fényt csiholt a szobákban, működött a fűtés, és nem kellett feszült aggódásban kelnünk és feküdnünk. Mikor kézen fogtál, néven szólítottál, ígéretet adtál és próbát ígértél. Köszönjük, hogy előre szóltál. Hosszúak a napok és észrevétlenül telünk meg panasszal és feszültséggel, Uram. Van, aki stresszevővé vált, mások kórosan lefogytak közülünk. Sokan könnyű vigasztalást remélnek az italtól,…

A legutóbbi igehirdetésen, amelyen részt vettem a farizeus és vámszedő példázata volt középpontban. Bevallom, jól ismerve a történetet már előre elkönyveltem magamban az egész igehirdetés üzenetét. Micsoda kegyelem, hogy Isten Lelke ennek ellenére átütötte az egóm falait, és megértettem a történetet egy másik aspektusból is. A farizeust hirtelen nem is láttam olyan gőgösnek, mint amilyennek korábban gondoltam, sőt, már-már vágyakozni kezdtem azért az életért, amit ő élt. Hisz, amit a farizeus az imádságában elmond magáról, az igaz. Kiderül, hogy ő aztán igazán komolyan veszi a vallásosságát, és szinte már kínos pontossággal ragaszkodik az Isten törvényéhez. Böjtöl és áldoz, tehát a…

Van néhány olyan igevers a Bibliában, amelyeket, ha bárhol idézve látok, hallok, instant bűntudat tör rám, mert érzem, hogy ennek a mércének közel sem felelek meg. Például az Ézsaiás 58-ban arról olvasunk, hogy milyen valójában az Istennek tetsző böjt. Az, hogy az egyik kedvtelésünkről gálánsan lemondunk, csak azért, hogy egy másikkal helyettesítsük – nem ilyen. Az igeszakasz szerint Isten ehelyett a következőt akarja látni a böjtünkben: „Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől!” (Ézs 58,7). Ha őszinte akarok lenni, ami a kenyeremet illeti, én legfeljebb…

Amikor beléptem a terembe és megláttam a lányt, egy pillanatra megállt bennem a levegő. Csontsovány volt és teljesen kopasz. Az első gondolatom az volt, hogy micsoda bátorság van benne. Megjelenik közöttünk, mindenféle rejtőzködés és pironkodás nélkül: tessék, ilyen vagyok, ez vagyok én! Nemsokára elkezdődött a koncert, ő néhány sorral előttem foglalt helyet. Isten nagyságáról szóltak a dalok, a lány pedig egyre csak énekelt, táncolt. Lement a színpad mellé, elkért egy zászlót, alig bírta mozgatni, de lengette, ahogy tudta. Amikor felkínálták az imalehetőséget, ő is beállt szépen a sorba. Minden esetlensége mellett valami megmagyarázhatatlan szépség volt benne. Szívfacsaró volt, ugyanakkor bámulatos.…

„Azokban a napokban pedig, mivel nőtt a tanítványok száma, a görögül beszélő zsidók zúgolódni kezdtek a héberül beszélők ellen, hogy a naponkénti gondoskodásban elhanyagolják a közülük való özvegyasszonyokat. Válasszatok ki magatok közül, testvérek, hét férfit, akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel, és őket állítsuk be ebbe a munkába.” ApCsel 6, 1 és 3 A legtöbb ember szereti elkerülni a konfliktusokat és csendesen élni az életünket. A legjobb az, ha szépen simán mennek a dolgok és nincs semmi baj. Ritka ember az, aki a konfliktus helyzetben érzi jól magát és ebben tud kiteljesedni. Mi, a többiek megteszünk…

C. S. Lewis Narnia krónikái című könyvsorozata telis-tele van megkapó jelenetekkel. Nekem mégis az egyik személyes kedvencem A Hajnalvándor útjából az a mozzanat, amikor a mindenki számára elviselhetetlen, okoskodó, visszataszítóan felnőtteskedő és idegesítő Eustace Scrubb Narnia világában egyszer egy sárkányodúba tévedt, majd álmából felocsúdva azzal a ténnyel kellett szembesülnie, hogy ő maga is sárkánnyá változott. A mesélő nem hagy bennünket kétségek között: a fiatal fiú valójában csak elnyerte azt a külsőt, ami a legjobban illett belső tulajdonságaihoz. Eustace első reakciója természetét figyelembe véve az volt, hogy megállapította, végre nem kell senkitől és semmitől tartania, nem szállhat senki szembe a hatalmával…