A magányt nem szereti senki, kikerülni azonban nem mindig lehet. Mindenképpen érdemes foglalkozni vele, mert a magány öl. Vagy téged pusztít belülről, vagy a környezetedet általad. Talán nem tévedek nagyot, amikor azt gondolom: ha a magány eltűnne a földről, a kórházak, a börtönök, a pszichiátriák nagy részét be lehetne zárni.
Egy felmérés szerint az emberiség negyede magányos. Nem azért, mert nem akar közösségben lenni, hanem egyszerűen nem tud. Valamikor a körülmények akadályozzák, máskor a társaság jellege (bármelyik fél minősíti is nem kívánatosnak a másikat). Időnként előfordul, hogy mindkét oldal nyitott lenne a kapcsolatra, csak valami közéjük áll – múltbeli trauma, bizalmatlanság, fejletlen kommunikáció, önbizalomhiányból származó szorongások, gátlások…
Az egyedüllét nem feltétlenül Isten csapása. Néha jó egy kicsit kilépni a nyüzsgő tömegből, hagyni, hogy átöleljen a csend, befelé/felfelé koncentrálni. Nagy felismerések, csodás alkotások szoktak születni a helyén kezelt magányosságból. De van az a kínzó, szorító, hideg üresség, aminek az okát sokszor nem is lehet megfogni. Az ember próbál szabadulni tőle, de csak egyre jobban belegabalyodik. Jön a szomorúság („nincs”), a düh („pont nekem nincs?”), a szorongás („mi lesz velem?”), majd a kétségbeesés („nekem már sosem lesz!”). Fogy az energia, növekszik az önsajnálat, a reménytelenség sötétje először be-, aztán el-, végül felborít.
Mit is lehet hát kezdeni ezzel az „egyedül a semmi ágán” érzéssel?
- „Egy nagy nullát”
Ismerek olyan fiatalokat, akik szenvedésként élik meg a magányt, de semmit nem tesznek ellene. Leszámítva, hogy megállás nélkül panaszkodnak. Pár mondat után ki szokott derülni, hogy tulajdonképpen nem tartják magukat érdemesnek arra, hogy bárki kapcsolatba kezdjen velük. A következő beszélgetés pedig újra arról szól, hogy „nem szeret senki, senki igazán”.
Az a helyzet, hogy ezen nincs mit őrlődni. Amíg az ember nem békül meg önmagával, tetszik, vagy sem, a kapcsolatai halálra vannak ítélve. Akiből az sugárzik, hogy ő értéktelen, nincsen benne semmi vonzó, utálja az életet és minden körülötte lévő embert, az ne csodálkozzon rajta, ha nem keresik a társaságát.
- Elszökni tőle
Hihetetlenül kreatív az ember, ha menekülésről van szó. Az egyik belemerül egy fantáziavilágba, amit a könyvek, filmek, számítógépes játékok, és/vagy kedélyjavító szerek építenek köré. A másik fáradhatatlanul próbál megfelelni mindenkinek, jó pontokat gyűjtögetve, amiket majd beválthat valamiféle szeretet-ajándékra. Van, akiből ömlik a negatív kritika és a borúlátás. Más, mint a pióca, úgy cuppan rá arra, aki épp útjába vetődik. Vagy egy házi kedvenc babusgatásába fektet energiát a kusza emberi kapcsolatok helyett.
Ideig-óráig talán jó megoldásnak tűnnek ezek is, valójában azonban csak a tüneteket tompítják, vagy éppen ellenkezőleg, még tovább súlyosbítják a bajt.
- Betölteni az űrt
Az első „nem jó” megállapítás az Édenben hangzott el: „Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítő társat, hozzá illőt”, mondá az Úr (1Móz 2,18). Megnyugtató, hogy Isten ezt észreveszi és orvosolja is, csak fura. Pont a teremtés koronáját nem teremtette párban? Hiba csúszott a számításba? Meg mi az, hogy egyedül? Ádám nem egyedül volt, hanem Istennel.
Az eredeti szöveg számomra kifejezőbb, mert az valahogy így hangzik: „Nem jó az embernek önmagáért lenni”. Vagyis az énközpontú élet a nem jó. Az ember először az egyedüllétet kapta ajándékba, majd miután megismerte a világát (benne Istent és önmagát) és megtalálta a helyét benne, jött hozzá segítő is, aki csont volt a csontjából, hús a húsából.
Hadd kérdezzek valamit: amikor magányosnak érzed magad, akkor egy állapotot, egy bizonyos személyt hiányolsz az életedből, vagy a magad helyét nem találod a történetben? Arra vágysz, hogy téged szeressenek, gondozzanak, segítsenek, vagy te szeretnél mások megoldása lenni? Ne érts félre, mindkettőre szükség van! Kell, amikor elengedjük magunkat, és hagyjuk, hogy a többiek szeretete, törődése feltöltse az üres tankjainkat. De biztos, hogy csak így lehetünk a magánytól mentesek?
Ismerek egy lányt, aki kapcsolatépítő missziót végez. Egy konferencián voltam, egyedül és kapcsolatokra éhesen, de épp nem volt energiám rá, hogy ismerkedést kezdeményezzek vadidegen emberekkel. Aztán megjelent mellettem ez a kapcsolat-tündér, és néhány nap leforgása alatt majd’ száz embert tett az ismerősömmé. Ahogy meséli, az egész „szolgálata” onnan indult, hogy egyszer idegenként csöppent be egy konferenciára. Nagyon magányosnak érezte magát, elindult hát ismerkedni. Kiderült, hogy a többiek csak a félénkségből nem közeledtek hozzá, egyébként nagyon elfogadóak voltak. Ezen felbátorodva elhatározta, hogy amikor csak teheti, bemutat egymásnak két idegent. Mert ő is tudja: van olyan, hogy valaki bátortalan, gátlásos vagy épp fáradt, de kapcsolatokra mindenkinek szüksége van.
Én sem tudok jobb gyógyírt a magányra, mint segítőül szegődni valaki mellé. Duplán áldott dolog ez: az ember feloldhatja mások magára hagyatottságát, ugyanakkor hasznosnak, hatékonynak érezheti magát. És kiderül, hogy a „semmire nem vagyok jó” éppolyan nagy tévedés, mint az, hogy „egyedül vagyok”.
Olasz Tímea
