tesoblog összes bejegyzése

Belülről vezetve – 6. nap

„Áldom az Urat, mert tanácsot ad nekem, még éjszaka is figyelmeztet bensőm.” (Zsolt 16,7)

Isten eszköztára végtelen és változatos. Van, hogy egy bibliai szövegen, egy bölcs emberen, egy ismerős helyzeten keresztül szólít meg. És igen, van, hogy jön egy félrerakhatatlan, kikerülhetetlen érzés és egyszerűen csak tudom, mi a helyes. Akkor is, ha szembemegy minden logikával, ha senki nem érti, még talán én sem. És megtörténik, hogy a zsigerből meghozott döntésem olyan bajt előz meg, amiről abban a pillanatban még nem tudhattam. Vagy egy álmatlan éjszakán elmondott ima, egy udvariasságból feltett kérdés, egy ártatlan gesztus, egy nem tervezett utazás önálló életre kel, és megváltoztat emberi sorsokat.

Mi lenne, ha ma megengednénk, hogy Isten Lelke csak úgy, zsigerből vezessen? Ha spontán ajándékosztók lennénk, nem mikuláslistákat pipálgatva, hanem ösztönösen ráérezve, hogy a másiknak épp mire van szüksége?

Olasz Tímea

← Vissza a naptárba

Biztonság – 5. nap

 „De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.” (Zsolt 127,2)

Néha úgy érzem, hogy a világ, az élet olyan könnyen széteső. Vagy csak én lettem felnőtté, és látom, milyen ingoványos is tud lenni hirtelen még a legszilárdabbnak tűnő talaj is a lábam alatt. Bevallom, sokszor nagyon ijesztőnek látom a távoli holnapot. Ki tudja mi lesz? Vajon merre visz az utunk? Vajon nem törünk össze teljesen maholnap egy csapás alatt? Olyan kiszámíthatatlan minden… Ilyenkor azt kívánom, bárcsak láthatnám, mit is tartogat az a bizonyos holnap. Mert akkor fel tudnék készülni. Tudnék tenni, cselekedni, szaladni százfelé, hogy jóra fordítsam, ami talán elromlófélben van. Mert ÉN szeretek megtenni mindent azért, hogy biztonságban érezzem magam. ÉN szeretek felkészülni. ÉN szeretem bebiztosítani magam… ÉN… ÉN… ÉN… Már zavaróan sok az ÉN.

Aztán itt ez az ige, és emlékeztet, hogy nem én, hanem Ő.

Hogy ideje lenne már felfognom, hogy igazi biztonságot nem én teremtek meg, hanem Ő ad.

Hogy ideje lenne már látnom, hogy bízhatok abban, hogy Ő tényleg velem van, szeret, gondoskodik rólam, még a legpasszívabb állapotomban is.

Hogy ideje lenne már elfogadnom, hogy van – és lesz is –, amikor bizony csak Ő tart meg, de ez sokkal szilárdabb és erősebb tartás, mint az én ügyeskedéseim arra, hogy száz mankóval támasszam ki magam.

Papp Adrien

← Vissza a naptárba

Mozdulni kellene – 4. nap

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Máté 11,28)

Mindjárt kilenc óra. Épp az előbb nyitottam be a lakás ajtaján. Ma mögöttem van vagy ötszáz kilométer, a főváros nyüzsgő zaja, emberek morajlása, beszéd és szó, történések. Alig léptem ki a vonat vagonjából, az agyam már rögtön a holnapi nap feladatait vette sorra, meg a következő hét teendőit és az azutániét. Ja, igen, itt van még ez az adventi naptáras dolog is. Még egy kipipálásra váró kocka a sorban… Néha szégyellem a gépiességem, azt, hogy minden egy to-do listává zsugorodott az életemben. Megfáradás és megterhelés. Állapotok, amelyek rettenetesen időtlennek tűnnek, amelyeket nem lehet leírni valami könnyen szétmázolt mondással, hogy „aha, most ez egy ilyen neccesebb időszak”, hiszen már nem is emlékszem mikor kezdődtek, és fogalmam sincs, hogy valaha vége lesz-e. Ez a már-már klisévé torzult jézusi mondás a maga borzalmasan idilli nyugalmasságával roppant mód keserű ízűnek hat ebben a percben. Na persze, Jézus meg én a fűben heverészve, szalmaszál lóg a szánkból, röhögünk valami fura formájú felhőn, amint elvonul felettünk az égen… Mennyire groteszk! Aztán eszmélek, hogy Neki se voltak ilyen idilli nyugalmas órái, a wellness helyett a Gecsemáné várt rá. Ha pedig így van, akkor ez a megnyugvás valami belső dolog kell legyen, valami lelki tehermentesítés, odafigyelés Arra, akitől függ minden az égmegadta világon az életemben. Adventben mozdulni kell: „Jöjjetek!”. A megfáradás és megterhelés feneketlenségében nekünk kell odalépni Hozzá úgy, hogy közben tudjuk, ebben a „Jöjjetek”-ben már benne van az ígéret is: „Eljöttem. Itt vagyok. És itt is maradok.”.

Homoki Gyula

← Vissza a naptárba

Ad jóllakásig – 3. nap

„Ad majd az Úr ennetek este húst, reggel pedig kenyeret jóllakásig…” (2Móz 16,8)

Isten nem végez félmunkát. Ha ad, a teljességre törekszik. Továbbmegy az épp, hogy szükségesnél. Nem csupán az a célja, hogy abbahagyjuk a méltatlankodást. Meg akar elégíteni. Be akar tölteni.  Sosem cselekszik ugyanúgy, de mindig megkapjuk azt, ami adott pillanatban a leginkább az Ő dicsőségét hirdeti.

Akkor meg miért sopánkodom és aggodalmaskodom a holnapom felől? Miért nem merem odaadni a feleslegemet a szükségben lévő társamnak? Este nem lesz hús az asztalon? Reggel nem lesz kenyerem?

Lesz. Jóllakásig lesz. Ő ezt ígérte, és én hiszek neki.

Vajon lehetek ma én a szél, ami a fürjet vagy a mannát szállítja a szükségben lévőnek? Mutasd meg, Atyám, kit lakathatok jól a Te túláradó jóságodból!

Olasz Tímea

← Vissza a naptárba

Ajándékot kaptál – 2. nap

„Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jót a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérnek tőle?” (Mt 7,11)

Sokan vallják, hogy ajándékozni sokkal nagyobb öröm, mint ajándékot kapni. És tényleg. Ebben a hónapban a gondolataim egy részét folyamatosan az foglalja le, hogy kit mivel tudnék meglepni majd szenteste. Hogyan tudnám különlegessé tenni a kis csomagot, amit elkészítek. És izgatottan várom, hogy átadhassam, hogy láthassam a megajándékozott arcát, nézhessem, vajon örül-e annak, amit kapott.

De azt hiszem, azt már egy kicsit elfelejtettem, hogyan kell elfogadni az ajándékot. Őszintén örülni neki, nagy becsben tartani. Sőt, várni, türelmetlenül várni, hogy végre kicsomagolhassam.

A jó hír az, hogy Isten karácsonyi ajándékát már mindannyian megkaptuk. Jézus már eljött a Földre, és elhozta magával a bűnbocsánatunk és az örök életünk lehetőségét. Erre az ajándékra valójában december 24-ig sem kell várnunk, hanem már ma is elfogadhatjuk, most is örülhetünk neki.

Isten már átadta a legértékesebb ajándékot. Ott van a kezünkben, kicsomagolva. Ő pedig az arcunkat nézi, és várja, hogy elfogadjuk. Hogy helyet csináljunk neki az életünkben, és mostantól teljesen a miénk legyen.

Molnár-Kovács Dorottya

← Vissza a naptárba