Szeretek mindent jól elvégezni, s azt hiszem, ezzel sokan vagyunk így. Az életben fontos dolgoknak legyen súlya, s legyen minden a lehető legnagyobb rendben. Szeretnék – ha a magam tökéletlen emberi módján is – tökéletes lenni, hibátlan. Tökéletes gyermek, tökéletes feleség, tökéletes szülő, tökéletes munkás. Ott van az elképzelés, hogy hogyan kellene jobban rendet tartani, jobban vezetni a háztartást, jobban nevelni a gyermekeinket, jobb segítőtársa lenni a férjemnek, jobb szolgálattevője a gyülekezetemnek. Este lefekszem, látom az elmaradásokat, a mulasztásokat, a hiányosságokat. Aztán arra gondolok: holnap. Holnap majd jobban csinálom, a holnapban még ott a tökéletesség reménysége. Reggel hatkor aztán jön a hidegzuhany, vagyis a vekker éktelen csörömpölése, hogy mindenki felébredjen. Van, aki inkább a párna alá rejti a fejét, valaki a lenagyobb lelki nyugalommal alszik tovább, mintha nem is történne semmi. Aztán valaki végre megmozdul, kikapcsolja a csörgést. Következik egy rövid csend, amikor mindenki arra gondol, hogy legjobb lenne visszazárni a szemünket, és nem venni tudomást arról, hogy már szólt az ébresztő. A percek telnek. Mit telnek? Rohannak, mintha ők lennének azok, akik máris elkésnének valahonnan. Aztán szembesülök azzal, hogy a tökéletesség ma is elmarad. Betolakodott a helyére a fáradtság, a feszültség, a siettetés miatti idegesség. Pedig még csak reggel hét van. De a terveim már szertefoszlottak.
Aztán elém kerül az ötezer ember megvendégelésének története. Ötezer férfi, s még mennyi asszony és gyermek! Enni kell nekik adni. Hogyan? Fülöp szerint több mint kétszáz dénár árú kenyér kellene nekik. Én még ehhez is hozzátettem volna, hogy kellene a kenyérre még valami, meg jó volna normálisan megteríteni, kellene szalvéta, kis dekoráció… Sorolnám még sokáig, hiszen ezekkel lenne tökéletes. Aztán előállnak azzal, hogy van egy gyermek, akinél van öt kenyér és két hal. Hol van ez a tökéletestől? Jézus pedig azt mondja: Ez elég. Megáldja, szétosztja. Tényleg elég, és éppen ezért tökéletes. Nem kell mindig a hibátlan, a legtöbb, és nem kell mindig mindenkitől a legtöbb. Hiszen megkérdezhetnénk, mit tett az az ötezer férfi, hol voltak a gondoskodó asszonyok. Senki nem hozott semmit, csak egy gyermek a sokaságból.
Lehet, hogy ma nagyobb békességgel fekszem le. Azzal a tudattal, hogy a ma sem volt tökéletes, ma sem voltam hiány nélküli, de amire ma jutottam, azt az én Istenem kezébe teszem. Isten kezében pedig áldássá lesz. Csak arra kérek bölcsességet, hogy meglássam, hogy mikor kell nekem kilépni a tömegből, és odaadni a kezemben lévő öt kenyeret és két halat, hogy Isten kezében tökéletessé, csodává és áldássá váljon.
Szemere Judit
