„Amint meg van írva: »Aki sokat szedett, annak nem lett többje, és aki keveset, annak nem lett kevesebbje.«” (2 Kor 8,15)
A marketingkommunikációban jól ismert jelenség a fogyasztás dominóeffektusa. Képzeld el, hogy veszel egy új fotelt, és elhelyezed a nappaliban. Nagyon szépen mutat, és feldobja az egész szobát. De mellette hirtelen nagyon feltűnő lesz, hogy mennyire régi és kopott már a szőnyeg, amin áll. Úgyhogy a következő fizetésedből új szőnyeget is veszel. De a szőnyeg mellett már nem lehet nem észrevenni, hogy a díszpárnáid még egy teljesen más érából származnak, és egyszerűen nem illenek ehhez az új stílushoz… és így tovább. Vagy mondjuk tegyük fel, hogy beadod a derekad, és veszel egy széles szárú farmert, de azonnal világossá válik, hogy nem tudod bármihez felvenni az új szerzeményt. És innentől már tudod folytatni a sort.
Nagyon könnyű belekerülni ebbe a spirálba, hiszen a vásárlás pszichológiájával nemcsak tisztában vannak fogyasztói kultúránk motorjai, de aktívan dolgoznak is azon, hogy minden a vásárlások felé csábítson. És persze mindig úgy tűnik, hogy a következő vétellel, a következő apró felújítással a ház körül, a következő utazással végre megelégszünk egy rövid időre. Fel is szabadul egy kis dopamin, örülünk a zsákmányunknak, de aztán a dominóhatás érvényesül, és hamar észrevesszük, mi hiányzik még.
Addig, amíg keresztyénként fejbe nem vág, mondjuk a gazdag ifjú történetéből az ige: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni” (Mt 19,24). A sztori szerint a fiatal férfi, aki odalépett Jézushoz, nemcsak gazdag volt, de egész életében odaadóan gyakorolta is a vallását. Kérdésére, hogy mit tehetne még, hogy biztosítsa a helyét a Mennyországban, Jézus azt válaszolja: adja el mindenét és kövesse őt. Mire a férfi szomorúan elsétál. Mindenünket eladni és szétosztani a szegények között azért nagyon extrém lépés lenne, úgyhogy mi – és a történetben a tanítványok is – nagyon empatikusak vagyunk az ifjúval. Senki sem szeretne önszántából hirtelen földönfutóvá válni, és amúgy is, hogy gondoskodnánk akkor a közvetlenül ránk bízottakról, a családunkról?
Nemrég hallottam egy nagyon elgondolkodtató prédikációt a fenti igeszakaszról, ahol többek között arra mutatott rá a lelkész, hogy nem, nem azt várja Isten, hogy minden követője szétossza az összes tulajdonát és hajléktalanná váljon. Ha a teljes Bibliát nézzük, az üzenet itt is valószínűleg inkább az: dolgozz, hogy ne szűkölködj, de ne arról szóljon az életed, hogy felhalmozod a javakat.
A második korinthusi levélből fent idézett rész előtt Pál adakozásra buzdítja a címzetteket, de ebből is sokkal inkább ezt a mértékletességet, az ésszerűséget lehet kiolvasni, mint bármilyen extrém cselekedetet: „Ugyanis azért, hogy másoknak könnyebbségük legyen, nektek ne legyen nyomorúságotok. Ellenben az egyenlőségnek megfelelően a mostani időben a ti fölöslegetek pótolja azok hiányát, hogy máskor azok fölöslege is pótolja majd a ti hiányotokat, hogy így egyenlőség legyen; amint meg van írva: »Aki sokat szedett, annak nem lett többje, és aki keveset, annak nem lett kevesebbje.«” (2 Kor 8,13–15).
Emlékszel az Ószövetségből a mannás történetre, amire itt Pál is utal? Bármennyit is szedtek, senkinek sem lett fölöslege, és hiánya sem, hanem pont annyi volt, amennyire szükségük volt.
Épp elég. A svéd kultúrában van egy nagyon szimpatikus koncepció, amely a mértékletes életről és az egyszerűségben való megelégedésről szól. A lagom nagyjából azt jelenti, hogy épp elég, pont jó, nem túl kevés, de nem is túl sok, hanem megfelelő. Ez a svéd kultúrát mélyen átható filozófia arra ösztönzi az embert, hogy megelégedést találjon a mindennapok egyszerű örömeiben és sikereiben, és hogy ne felejtsen el hálás lenni mindazért, amije van.
Ennek a megtapasztalására hívlak ma: nézz körül az életedben, a környezetedben, de gondolj a céljaidra és ambícióidra is, és próbáld megválaszolni magadnak, hogy nálad hol van ez az aranymetszés? Ami nem is túl sok, és nem is túl kevés. Mi az, ami épp elég?
Molnár-Kovács Dorottya
