Vajon mitől lesz jó egy karácsonyi témájú művészeti alkotás? Mert szép? Mert elgondolkodtat? Mert felébreszt bennem érzéseket? Megszámlálhatatlan műfaj, módszer, típus áll rendelkezésünkre, ha Jézus születésének témájáról van szó. A művészeket valahogy mindig is foglalkoztatta ez a csoda. Ma már nem csak a csodát fedezzük fel ezekben az alkotásokban. Van, aki megpróbálja felhívni a figyelmet a kidobott és lekopaszított karácsonyfákra, az ünnepre oly jellemző rohanásra, az emberi kapcsolatokra. Néha az az érzésem, hogy Jézus és Isten el is kezd tűnni ezekből. Most már montázsokat látunk díszekkel, ajándékkal, bosszankodó emberekkel, trikolór süteménnyel, az emberek áradatától megrettent állatokkal. Dalokat hallunk az eltűnő szeretetről. Olyanok ezek számomra, mint egy-egy segélykiáltás.

Elgondolkodató, hogy az alkotó vajon miért alkot egyáltalán? A kívülálló laikus szerint maradandót alkotni az egy nagyszerű dolog, nagy kihívás, tehetség kell hozzá. Olyan irigylésre méltó, ha az író felemeli a lelkünket a szavaival, ha a festő színei miatt táncol a szívünk, ha a zenész úgy alkot, mintha egyenesen az angyalokat hallanánk énekelni. Közeledünk a karácsonyhoz, és ilyenkor talán még jobban vágyunk a pezsgő remekművekre, hogy egy picikét elvonják a figyelmünket a mindennapokról. Mert mélyen azt érezzük, hogy ez az ünnep nem mindennapi.

Ám én nem érzem magam kívülállónak. Nem számít, hogy a festészetbe merülök bele, a zenélésbe, a sütemények díszítésébe vagy az adventi koszorú elkészítésébe. Az alkotás számomra inkább menedék, és nem figyelemfelhívás. Amikor festek, valahogy nem célom a maradandó. Igaz, egy szerzemény okozhat örömet másoknak is, mégis a legizgalmasabb az egészben maga az alkotás folyamata. Megkeresni, végül megtalálni a fonalat, ami elvezet a műhöz. És közben csak Isten van jelen és én. Olyan, mint egy órákon keresztül tartó, mély, koncentrált, bensőséges fohász. Isten jelenlétét különösen közel érzem magamhoz, amikor belemerülök a festésbe. Egyedül semmi vagyok, de Vele közösen lehetek akár igazi művész is.

Az alkotás örömét sok éven át egyedül ízlelgettem, de aztán megszületett a fiam, lett családom, és ma már ők is bevonódnak az én kis bensőséges alkotási folyamatomba. A közös festészetünk néha a mézeskalácsokra korlátozódik így ünnep előtt. Ám látom a fiam arcán, mennyire képes ő is elmerülni ebben az alkotói csendben, amíg cukormázzal vonja be a sütit. És közben beszélgetünk Istenről. És beszélgetünk Jézus születéséről. És a végén a kívülálló laikus szemeinek talán borzalmas mézeskalács művek születnek. A fiam a legutóbbi alkalommal mégis rácsodálkozott arra, amit így közösen létrehoztunk, és azt mondta: „Anya, én nagyon szépen festek, csak mások nem értik a művészetemet.” Milyen igaz! Akkor megtanultam, hogy egyáltalán nem fontos, hogy mások számára szép és maradandó legyen, amit készítünk, de az igazán fontos, hogy a művészetünk – akár egy ima – közelebb vigyen Jézushoz.

Nigriny-Demeter Adrienn

⏪Vissza az adventi naptárba

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .