Az idősebb Pieter Bruegel 16. századi festményét, A betlehemi népszámlálást egész nap el lehetne nézegetni. A majd kétszáz alakot megjelenítő mestermű egy flamand falu egész seregét sorakoztatja fel előttünk. A korabeli disznóvágástól kezdve, a tüzelő összegyűjtésén át el egészen a gyerekek játékáig – ahogy mondani szoktuk – minden is feltűnik a színen. Kavalkád. Ez a szó jut először eszembe erről a morajló kisfaluról, ahol minden egyes ember a naplemente előtti utolsó percekben még igyekszik elintézni az aznapra való teendőit. Igencsak szemfülesnek kell lennünk ahhoz, hogy felfedezzük a kép előterében azt a szamárháton ülő asszonyt, aki az előtte ballagó ács férjével és egy szarvasbikával együtt tart, szinte észrevehetetlen csendességben, a vámokat és összeírást egyaránt intéző bizottság felé.
Bruegel saját korának színeivel festette meg az ősi jelenetet a Szűzről, aki férjével a flamand faluhoz hasonló módon nyüzsgő városba érkezik, hogy megadja a császárnak, ami a császáré. Betoppan a kavalkádba ez a nő, aki „áldott az asszonyok között”, és szíve alatt már ott van gyümölcse, hogy egy pillanatra megállítsa az idő folyamát, a nyüzsgést és felfordulást. Óhatatlanul is az az elklisésített kérdés merül fel bennem Bruegel képét nézve, hogy egyáltalán kész vagyok-e arra, hogy a mindennapok szürke kavalkádjában elveszve megtaláljon a békesség születendő fejedelme? A születés éjjele, a szenteste képes csak arra, hogy egyszeriben megálljt parancsoljon az ünnepre készülés feladatainak, elhívja az asztal mellől az üzleteket bonyolítókat, játékában félbeszakítsa a gyereket, és felemelje a tekintetét a munkával foglalatoskodó felnőtteknek. Ez az ünnep, amikor betoppan a zsúfolt képbe az, akit még látni sem lehet. Aki úgy van itt, hogy jelenlétét csak érzékeljük, de nem tapinthatjuk. Aki születik, hogy megkeresse az elveszettet. Hogy megváltsa ezt az egész kavalkádot.
Homoki Gyula
