Alapvetően azt gondolom, hogy a legtöbb ember jóindulatú, és nem szándékosan gázol bele a másik lelkébe. Magamról is így vélekedem, mégis sokszor megtörtént már velem az, hogy utólag megbántam valamit, amit segítő szándékkal mondtam. Akár valaki olyannak, aki épp nehéz helyzetéről számolt be nekem, akár csak egy vita vagy beszélgetés alkalmával. Egyszerűen van néhány mondat, amely a legtöbb embert – a beszélő szándékától teljesen függetlenül – leginkább csak feldühíti. Egy ideje már gyűjtögetem ezeket, és most a teljesség igénye nélkül, íme a szerintem legrosszabbak.
- Nyugodj meg!
Szerintem még soha senkire nem hatott megnyugtatóan ez a felszólítás. A válasz általában passzív agresszív „nyugodt vagyok” szokott lenni, leginkább azzal a céllal, hogy elhallgattassa a beszélgetőpartnert. Az életben vannak dühítő helyzetek, és a pillanatnyi idegesség teljesen természetes. Persze bizonyos idő után tényleg jobb, ha az ember inkább mély levegőt vesz, és megpróbál megnyugodni – de ez a felszólítás nem feltétlenül gyorsítja meg a folyamatot.
- Nem szabad stresszelni!
A stressznek tényleg bizonyítottan rossz hatása van az egészségünkre, a közérzetünkre pedig még inkább. A mondattal leginkább akkor van baj, amikor azt egy összetett probléma megoldásaként ajánlja valaki. Például: ha majd nem stresszelsz rajta, rád talál a szerelem. Vagy: ha nem stresszelnél annyit rajta, már sikerült volna teherbe esned. Nem. Az, hogy valakinek csak ennyi gondja volt a saját élethelyzetében, nem jelenti azt, hogy mindenki másnak is ez az egyetlen akadály.
- Ha majd te is ott tartasz/annyi idős leszel stb., nem így fogod gondolni.
Már egészen tinédzser korom óta üldöz ez a mondat, amelyet újra és újra megkapok. Az vele a gond, hogy abból indul ki, hogy mindannyian egyformák vagyunk, egyformán gondolkodunk, vagy ha még nem, akkor csak idő kérdése, hogy mindannyian ugyanarra a meggyőződésre jussunk. A világ nyilvánvalóan nem így működik. Attól még, hogy valakinek kevesebb tapasztalata van az élet bármely területén, rendelkezhet érvényes meggyőződéssel róla. És igen, joga van azon idővel változtatni is, de ne feltételezzük, hogy előre tudjuk, később mit fog gondolni.
- Hidd el…
Semmilyen érv nem lesz igazabb vagy meggyőzőbb attól, hogy a másikat felszólítjuk arra, hogy higgye el. Ellenkezőleg: valahogy inkább agresszívnek tűnik az így kezdődő megszólalás. Hadd döntse el mindenki maga, hogy mit hisz el és miben kételkedik. Ha igazat mondunk, valószínűleg e nélkül is hisznek majd nekünk.
- Tudod, mit kellett volna csinálnod?
Itt nem is a mondatot emelném ki, inkább csak a hozzáállást. Van, hogy az embernek egy nehéz nap után csak ventilálásra van szüksége, és arra, hogy valaki megértően meghallgassa – ahelyett, hogy kioktatná egy helyesebb reakcióról. Persze megvan a helye a tanulságok levonásának is, csak fel kell ismerni, hogy ez a beszélgetés épp arra hívatott-e. Nem rossz ötlet játékosan rákérdezni, hogy most épp problémát oldunk vagy meghallgatunk. Van helye az utóbbinak is.
- De legalább nem…
Bevallom, ilyesmit én is sokszor mondok. Ha valaki elpanaszol nekem egy gondot, akkor hajlamos vagyok úgy vigasztalni, hogy megpróbálom a dolgok jó oldalára ráirányítani a figyelmét. És ezzel egyszersmind lekicsinylem a problémát és megalapozatlanná teszem a vele járó fájdalmat. Néha úgy érezzük, muszáj mondanunk valamit, hogy segítsünk, és nehéz elhinni, hogy az együttérző meghallgatás az egyetlen dolog, amire a másiknak szüksége van. Ráadásul vannak olyan fájdalmas élethelyzetek, amelyeknek a jó oldalát még keresni is sértő. Nincs olyan például, hogy „jó fajta” rák, és ha valaki hiányzik, nem vigasztal, hogy „már jobb helyen van”. Akkor sem, ha igaz.
- Vannak, akik sokkal rosszabb helyzetben vannak.
Ha már a gondok lekicsinyléséről van szó… Igen, vannak, akik Afrikában éheznek. Mások kórházban vannak. Tényleg van miért hálásnak lennünk. De ettől még jogunk van időnként szomorúnak lenni, például ha elveszítettük a munkánkat, ha valaki megbántott minket, vagy ha már tényleg nagyon nehezen bírjuk a bezártságot. Megvan az ideje a sírásnak és a nevetésnek is, és nem vagyunk hálátlanok Istennek, ha vannak nehéz napjaink – minden áldás ellenére. Szerintem egészségesebb ezekről az érzésekről tudomást vennünk, számolnunk velük ahelyett, hogy idő előtt elnyomnánk őket azzal a „keresztyéni” hozzáállással, hogy mindig van okunk az örömre. Remélhetőleg eljutunk ehhez a felismeréshez is, de ettől még jogunk van megélni a kevésbé kellemes érzéseinket is.
Te mivel egészítenéd ki a sort?
Molnár-Kovács Dorottya
1 Hozzászólás
Sziasztok 🙂 Nekem az első ami eszembe jut még az “imádkozz érte” . Itt nem az imát akarom lekicsinyiteni, de gyakran tapasztaltam azt hogy sokszor így könnyebb nekünk Istenre hárítani a segítségnyújtás felelősségét.
A másik ilyen sokat hallott mondat amivel nem igazán tudtam mit kezdeni az a “keressétek először Isten országát” kezdetű. Itt nem a mondat üzenetével volt gondom inkább azt nem értettem hogy hogyan is kellene ezt csinálni.