Valamikor márciusban, a vírusos időszak elején rám talált egy dal, ami azóta sem enged el, folyton belekerülök a gravitációs terébe, visszahúz. Egyszer írtam már hasonló tapasztalatomról, de ez sokkal elemibb, felkavaróbb, mint az előző volt. Talán azért, mert sokkal személyesebben érint, mint azt eddig be mertem volna vallani magamnak.
Íme, a dal:
A dal 1973-ban született, mikor egy rockbanda egy turnéra utazott és 16 óra vezetés után úgy döntöttek, megpihennek egy benzinkúton. Ott találkoztak néhány kamionossal, akik kinevették a zenészeket. A következő koncerten a banda frontembere, Bob Seger egy szál gitárral előadta a dalt, amit rögtön megszeretett a közönség. Később, 1998-ban a Metallica áthangszerelte és újragondolta a szerzeményt, illetve hozzáadtak egy olyan klipet, amelyet nehéz úgy végignézni, hogy ne üljünk fel az érzelmi hullámvasútra, amely jelen esetben sötét tájakon visz át.
Úgy gondolom, a dal azért megragadó, mert feloldatlan, feloldhatatlan feszültségből táplálkozik. Ezt érezheti a zenész, amikor színpadra lép, minden életerejét belefacsarva a színpadi teljesítménybe. Ezt érezheti a klipben az anya, aki megpróbálja mosolyogva magyarázni a magyarázhatatlant: ezt az utat ő választotta, ő így szeretne élni, és ugyanolyan jól fel tudja nevelni a gyermekét, mint bárki más. A két karakter élete párhuzamos: mindkettő magából ad, mindkettő igyekszik értelmet találni abban, amit tesz, és mindkettő számára kényszerpályává és az önpusztítás egyik módjává válik az, amit napi rendszerességgel megtesz. A dal és a klip ugyanis csak egyetlen napot foglal össze…
Talán meglepődnénk, ha bepillantást nyerhetnénk példaképeink, hőseink magánéletébe, és megismernénk azokat a feszültségeket, hullámhegyeket és hullámvölgyeket, amiket meg kell élniük úgy, hogy nap mint nap funkcionálnak: a gyereket elviszik oviba/iskolába, vacsorát készítenek a család számára, kiállnak az osztály elé tanítani vagy felmennek a szószékre. Mindannyian hordozunk ugyanis ilyen feloldatlan feszültségeket, amiket tegnapról hoztunk át és talán holnap is velünk lesznek. Mintha ugyanabba a körhintába ülnénk be folyton, ugyanazon a pályán haladunk, és a végén még csodálkozunk is azon, hogy elszédültünk.
A máról holnapra átvitt feszültségek teszik ezt a dalt és életérzést közelivé számomra. Rengeteg alkalommal éreztem már, hogy függetlenül attól, hogyan vagyok lelkileg, érzelmileg és fizikailag, tennem KELL azt, amire elhívást kaptam. Azonban előfordult, hogy szolgálatok között vagy alatt fogyott el az üzemanyag vagy tört el a mécses. Ahogy a dal is ajánlja, megpróbáltam fordítani egy lapot, új napot kezdeni, de ugyanaz lett a vége, mert a mintáimat is vittem magammal. Benne maradtam ugyanabban a történetben.
Ez a dal szerzőjének, a klip főszereplőjének és e rövid bejegyzés írójának a közös nyomorúsága: beleragadni a nyomorúságok végtelenül ismétlődő sorozatába, amik lassan, de biztosan felőrlik az embert. Nem megoldás a lapozás, az ezeregyedik tiszta lapot is elrontjuk. És talán, kedves TeSó, te is éltél már meg hasonlót, ebben párhuzamos lehet a mi életünk is.
Mi a megoldás? A klip főszereplője bizonygatja, hogy meg tud változni, újra tudja kezdeni, meg tud felelni a társadalomnak, mégis ugyanígy kezdi a holnapját is, mert talán jobbnak érzi a megszokott, ismerős poklot, mint az ismeretlen változást. Nem szolgálok univerzális recepttel, cselekvési tervvel, de elmondom, én miben találtam meg: ki kell lépni az ördögi körből. Kilépni pedig csak segítséggel lehet. Nem csupán terapeutára, lelki szemetesládára, megértő párra vagy családra van szükség – önmagukban ezek a feltételek sajnos nem elegek. Szabadulásra van szükség, ezt pedig csak Jézus tudja megadni.
Nem azért írom ezt, mert az életem Isten országának a reklámozására tettem fel, hanem azért, mert kívülről és belülről is ismerem azokat a feszültségeket, amiket ez a dal és ez a klip formába önt. Tudom, milyen lapozni egy olyan történetben, amit legszívesebben messzire hajítanál, de kénytelen vagy folyamatosan újraírni azt. Megéltem, hogy én nem tudok „történetet váltani”, ugyanazokat a bukásokat ismételem újra és újra. Azonban Valakinek van hatalma arra, hogy az elhibázott, átkos történetet megszakítsa és új történetet kezdjen velünk. Így ír erről a Jelenések könyve:
„És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsinyek a trón előtt állnak, és könyvek nyittattak ki. Egy másik könyv is kinyittatott, az élet könyve, és a halottak a könyvekben írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint. A tenger kiadta a benne levő halottakat, a Halál és a Pokol is kiadták a náluk levő halottakat, és megítéltetett mindenki a maga cselekedetei szerint. És a Halál és a Pokol belevettetett a tűz tavába. Ez a második halál, a tűz tava. Ha valaki nem volt beírva az élet könyvébe, az a tűz tavába vettetett.” (Jel 20,12-15)
Készen állsz a történetváltásra vagy még szenvedsz egy kicsit az ismerős pokolban? Jézussal sikerülni fog.
Látatlanul, ismeretlenül is imádkozom a holnapodért, TeSó. Dönts jól!
Ha felkeltette figyelmed az írás, szeretettel ajánljuk Tom Ziglar Válaszd az győzelmet! és Gyökössy Endre Szabadulás félelmeinkből és szenvedélyeinkből című könyveit, amelyeken keresztül további segítséget találhatsz.
Laskoti Zoltán
