Valamikor márciusban, a vírusos időszak elején rám talált egy dal, ami azóta sem enged el, folyton belekerülök a gravitációs terébe, visszahúz. Egyszer írtam már hasonló tapasztalatomról, de ez sokkal elemibb, felkavaróbb, mint az előző volt. Talán azért, mert sokkal személyesebben érint, mint azt eddig be mertem volna vallani…

„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (Jel 3,20) Kedves TeSók! A mai vasárnapi üzenet legyen egy dal, minden különösebb magyarázat nélkül. Az eredeti angol szövegben minden szónak súlya van, nehéz…