A filmekben általában lehet tudni, melyek a sorsdöntő pillanatok: az aláfestő zene és a rendezői fókuszok mindent elárulnak. Az életben viszont nem mindig egyértelműek a helyzetek. Elszállnak szavak, amelyekről nem sejtetted, hogy utolsókká válnak. Képtelenség felmérni, melyik pillanatban vagy legközelebb a győzelemhez vagy a bukáshoz. Valamikor a legnagyobb jószándékod ellenére is bajba kerülsz.
És van, hogy csak teszed sorban a dolgokat, amikre lehetőséged adódik, és a végén kiderül, hogy a legjobbkor voltál a legjobb helyen…
Hazafelé tartottam egy csütörtök este. Fáradt voltam, éhes is, de végre volt egy szabad estém. Úgy döntöttem, féléves halogatás után ma lesz a napja annak, hogy megnézek néhány farmert. Végre időm is van, pénzem is, hátha találok egy megfelelő őszi darabot a hidegebb napokra. Találtam. Aztán hazafelé útba esett egy nagyobb élelmiszerbolt. Nem ilyenkor szoktam megejteni a hétvégi bevásárlást, de ha már ott voltam, betértem. Végül alig bírtam hazacipelni a táskáimat, szidtam is magam, hogy mire kellett ez a sok minden, mintha nem ugorhatnék ki bármikor a sarki boltba…
Másnap reggel begyulladt a talpam. Alig vártam a munkanap végét, csak hazamentem és bedőltem az ágyba. Egész hétvégén feküdtem. Akkor már nem voltam dühös magamra a teli hűtőszekrény miatt. Nagyon is hálás voltam érte, hogy idő előtt bevásároltam. Aztán hétfőn reggel, amikor megérkezett a hidegfront, és én a nagyszerű farmeremben útnak indulhattam, újra csak azt éreztem: jó az Úr.
Furák tudnak lenni ezek a belső késztetések.
Valamikor csak nincsen békességed egy helyzetben. Máskor megjelenik egy fixa idea, és te magad sem érted, miért ragaszkodsz annyira makacsul hozzá, de elengedni nem vagy képes. Megfogalmazol mondatokat, amelyek egy adott időpontban fizikai alakot öltenek – és valamikor épp neked okozzák a legnagyobb meglepetést. Vagy teljesen logikátlan döntéseket hozol, és a végén kiderül, hogy minden úgy lett jó, ahogy alakult.
Van, aki ezt úgy hívja, mázli.
Számomra ezek nem szerencsés véletlenek, hanem isteni sugallatok.
Merthogy Isten vezet. Többnyire kuszák az útjai, mellbevágóak az eszközei, követhetetlenek a megoldásai. De hogyan is foghatná be a véges elme a végtelen Istent? Pedig ez a szívünk legnagyobb bánata: nem értjük Őt. Alaphelyzetben nem is érthetjük: Ő többnyire lélekben gondolkodik, mi a testre fókuszálunk. Ő világokat mozgat, minket a saját előrehaladásunk érdekel. Ő korokat lát egyben, minket az itt és most feszít. Törődik a testünkkel, az előrehaladásunkkal és az itt és mostunkkal is, de sokkal nagyobb összefüggésekben. És ami még csodálatosabb: a gyermekeit nem bábokként toszogatja kívülről, hanem lélekből indítja belülről.
Furák tudnak lenni ezek a belső késztetések. Olyanok, mintha belőlem fakadnának, de én tudom a legjobban, hogy ekkora bölcsesség nem telik tőlem.
Atyám, én ma nem megérteni akarlak, hanem megérezni. Érezni a szívdobbanásod, felfogni a tekinteted irányát, hallani a hangod, látni a kezedet, követni a lépteidet. Mosd át a szívem, a gondolataimat, érzéseimet, formálj a Te akaratod szerint, hogy tisztán lássam az utam, ne tévesszem el az irányt, és ki tudjam használni azokat a lehetőségeket, amiket erre az időszakra készítettél. Ámen.
Olasz Tímea
A Debrecen-Úrréti Református Gyülekezetben szeptember 6. és október 4. között Melyik ajtón menjek be? – Hogyan vezet Isten? címmel erről a témáról többet is hallhattok. A gyülekezet facebook oldalán online is elérhetőek az istentiszteletek: https://www.facebook.com/Urretigyulekezet
