Istennel járni. Miért kell ez neked? Szokás? Hagyomány? Kötelesség? Félelem a haláltól? Külső elvárás? Akik döntöttek már Krisztus mellett, valószínűleg mind megkapták már ezeket a kérdéseket. És joggal. Egy kereső embernek mindig felfoghatatlan az, amit mi hiszünk, vallunk vagy épp csinálunk, de ez talán olykor-olykor jól is jön. Pont azért lehet jó, mert elgondolkodtat azon, hogy személy szerint mi hogyan is állunk ezekkel a kérdésekkel.
Én például ezeket a kérdéseket hallva elkezdtem gondolkodni azon, hogy mikor és hogyan tértem meg. Fura lehet, de nem tudtam rá a választ. Evangelizáción? A konfirmációmkor? Egy konfirmandus táborban? Gimiben? Netalán a teológián? Nagyon sok istenélményt pörgettem le magam előtt, de egyikre sem tudtam azt mondani, hogy: „na, ez volt az én nagy megtérésemnek a napja”. Kezdtem azt érezni, hogy velem van a baj, hiszen a legtöbb ismerősöm napra pontosan tudta a megtérését, illetve azt is, hogy miért. Pedig meg voltam térve, elfogadtam Krisztust megváltómnak, és igyekeztem az Ő szava szerint élni. Mégsem találtam választ a mikorra, s már hagytam is a kérdést, mikor találkoztam a következő mondattal: „Istennek kedves volt belém csepegtetni az Ő Igéjét…”. Kálvin írta ezt az egyik könyve előszavában akkor, amikor a megtéréséről gondolkodott. Azóta tudom, hogy Istennek kedves volt, hogy egész életemben mellette legyek már kiskorom óta. Kedves volt neki, hogy nem zúdította rám egyszerre Önmagát, hanem lassan, egyesével éltetett meg velem csodákat. Kedves volt Neki, hogy cseppenként szóljon, tervezzen és munkálkodjon az életemben. Kedves volt Neki, hogy felfedezzem a csendes csodákat, ajándékokat, amelyekről el tudom mondani, hogy megtértem Istenhez általuk. Az én megtérésem nem egyszeri, hanem állandó. Minden este hálával mondom: „köszönöm, hogy a gyermeked, megváltottad lehetek”.
Nap mint nap sétálva egy-egy kis csodára ráeszmélve mondok hálát és igent. Igent az életemre, amire Jézus is igent mondott. Ma sokan mondanak nemet a saját életükre, de csoda az én életemben, hogy én tudok igent mondani. Nem arra az életre, amit a világ kínál, hanem arra, amit Isten adott.
Honnan tudom, hogy igaz ez? A Lélek belső, személyes bizonyságtétele által, ami számomra igaz és ható.
Ma már azt mondom, hogy fontos egy-egy jeles nap az életünkben, amik támpontot adnak ebben a kérdésben, de fontosabbnak tartom a látásnak a csodáját. Nem csak nézni Isten dolgaira, hanem látni azokat. Ha csak nézünk, akkor könnyen elnézünk a konkrét dolgok mellett, de ha látunk, megnyílik előttünk a csodák világa. Meglátni azokat a mindennapokban, kisebb-nagyobb dolgokon keresztül. Olyan csodák által, amik nyilvánvalóan hirdetik a személyes életben Isten mindenhatóságát és szeretetét.
Nem kötelesség, hagyomány, elvárás számomra a hit, hanem csoda, mert „Istennek kedves volt belém csepegtetni az Ő Igéjét…” – mindmáig ez az én megtérésem.
(ifj.) Molnár Zsolt
