„Ha vége lesz ennek az egésznek, egy jobb világra ébredünk majd”  – sokaktól hallom vagy olvasom mostanában ezt a mondatot. „Csak ki kell várni” –  folytatják ilyenkor, s nekem akaratlanul is a Harry Potter és az azkabani fogoly egyik kultikus jelenete jut eszembe. Amikor Harry a dementorok százainak kereszttüzében keresztapja fölé hajolva várja, hogy megjelenjen az óriási, erős patrónus és megmentse őket. És nagyon várja, hogy megjelenjen végre, mert tudja, sőt biztos benne, hogy a megmentés meg fog történni. Aztán hirtelen rádöbben, hogy azt a patrónust neki magának kell előhívnia.

Örülök annak, hogy nagyon sokan körülöttem tényleg igyekeznek a lehető legpozitívabban szemlélni a világban folyó eseményeket, viszont még jobban örülök annak, amikor azt látom, hogy valaki nem csupán várja a változást, hanem megtalálja benne a saját kis részét, és tesz is érte, hogy egyszer majd eljöhessen az a jobb világ. 

  • A bérelt lakásom tulajdonosa tegnap felhívott és felajánlotta, hogy felfüggeszti a lakás bérleti díját, mert látja, hogy a helyzet válságos, tudja, hogy itt ragadtam, és szeretné, ha ezen nem szoronganék többet. Sokan teszik még ezt országszerte, mert ezzel is segíteni próbálnak. 
  • Néhány barátomnak van otthon varrógépe, és most ők sorra gyártják a maszkokat, mert látják, hogy nagyon nagy hiány van belőle. Mindezt ingyen, segítségnyújtásból.
  • Vannak pékek, élelmiszerrel foglalkozó kisebb vállalkozások, akik ingyen ételt szállítanak a kórházban ragadt egészségügyi dolgozók számára.
  • Színházak, múzeumok, filmintézetek, kulturális intézmények megszámlálhatatlan sokasága teszi ingyenesen, online látogathatóvá a kincseit, hogy ezzel is megkönnyítse az emberek számára az otthon maradást. 

Hosszan sorolhatnám még az ezekhez hasonló felajánlásokat, és mérhetetlenül hálás vagyok azért, hogy azt látom, az emberi jóság most tényleg elképesztő erőkkel harcol a fennmaradásért. 

Megpróbáltam ebben megtalálni a saját helyemet is. Ez nem volt túl egyszerű, mert nem igazán értek olyan dolgokhoz, amivel most hősies tetteket hajthatnék végre. Úgy döntöttem hát, hogy megteszem a minimumot, ahhoz viszont kőkeményen tartom magam. 

  • Mindenekelőtt nem mentem haza. Bár jobb lenne most a családommal lenni, de jobban féltem a nagyszüleimet, meg az egész faluközösséget annál, hogy mindenféle teszt hiányában esetleg hazavigyek valamit. Tudom, hogy most sokan nem tehetnek mást, de amíg nekem van választásom, addig a helyes utat választom a kényelmes helyett.
  • Tényleg itthon maradok. A belváros betondzsungelének kellős közepén lakom, ezért beláttam, hogy noha nagyon jól esne, én nem igazán engedhetem meg magamnak a napi sétát sem, ezért a testmozgást is igyekszem a négy fal között megoldani. 
  • Hasonló okokból a bevásárlást is inkább online intézem, mert egyedül nem bírok egy hétre való cuccot hazacipelni, a „kétnaponta leugrom a sarki közértbe egy kis tejért” akciókat meg végképp el kell most felejtenünk. 
  • Mivel én is egyedül élek, és tudom, hogy így nem is olyan egyszerű átvészelni ezt a hosszú bezártságot, igyekszem felhívni azokat a barátaimat, akikről tudom, hogy szintén egyedül vannak otthon: megkérdezem, hogy vannak, dumálunk kicsit, kicseréljük a kis napi rutinunkat, hátha tudunk adni egymásnak néhány okos tippet a szürke hétköznapokhoz. 

Nem sok, de azt hiszem, hogy a jelen helyzetben a sok kis apróság tényleg nagyon sokat számít. 

Egy nagyon jó barátom mondta rég, még gyerekkorunkban, hogy „viharban mutatkozik meg a kapitány jósága”, s azt hiszem, ebből az analógiából kiindulva egy keresztény ember is leginkább az emberpróbáló helyzetekben tehet bizonyságot a hitéről. Nehéz a 2020-as év eddigi eseményeire visszanézve nem kérdezgetnem az Urat, hogy ezt most miért, és különben is hogy gondolta. Ez a hosszú, tömör csend és egyedüllét egy ilyen globális nehézség közepette próbálja, gyúrja, alakítja a hitemet. És pontosan tudom, hogy nagyrészt rajtam is múlik, hogy ez az alakítás merre halad. Hogy elgyengülök vagy megerősödöm a rögös út végén.

Ezért félretettem a csúnya, hétköznapi kérdéseimet, és átadva magam a nagyböjt készülődésének ünneplőbe öltöztettem a lelkemet, és töretlen, maximális hittel hiszem továbbra is, hogy egyszercsak megjelenik a patrónus. A patrónus, ami jelen helyzetünkben a megmenekülést, a fellélegzést, valami újnak a kezdetét jelenti. Mintha most olyan élesen tapasztalhathatnánk meg a megváltástörténetet, mint korábban soha életünkben nem tehettük. És ha ezért nekem is tennem kell, akkor bármilyen gyenge, félős, szorongó és kiábrándult is lehetek még az elkövetkező hetekben, tenni is fogok. 

Erre kérlek Téged is, kedves Olvasó, hogy ne a pánikot, hanem a reményt terjeszd a környezetedben. Légy erős, tiszta, és jóságos, és bármilyen apró, passzívnak tűnő tettekkel is, de ne szűnj meg cselekedni azért, hogy az a bizonyos patrónus minél hamarabb eljöjjön…

Sárközi Andrea

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..