Talán az a legmegrendítőbb a traumában, hogy nem úgy történik, ahogy másoktól gyakran halljuk. Nincs előjele. Nem lehet rá felkészülni, hanem a mindennapjainkba ágyazva egyszer csak ott terem a semmiből.

Akkor azon az estén sokan tartózkodtak a Ráday utcai kollégiumi szobákban, a szolgálati lakásokban, vagy én például a könyvtárban. Egyikünk sem gondolta egy órával vagy akár 10 perccel korábban, hogy az életéért kell menekülnie.

Egy átlagos este volt. Már nyitvatartási időn kívül voltam ott, egyedül, nem is égett mindenhol a villany, csak abban a boxban, ahol én dolgoztam. Hallottam a szirénázást, az Üllői úton viszont ez nem ritka, hiszen állandóan mennek a mentők arrafelé. Hallottam, hogy a lenti szinteken van valami mozgás, rohangálás, de hát egyetemisták között a kollégiumban ez sem szokatlan.

Az épületet már nagyjából kiürítették, amikor valakinek eszébe jutott, hogy feljöjjön az ötödik emeleten lévő könyvtárba megnézni, nincs-e ott valaki. Visszajött, ütötte az ajtót, mert zárva volt. Bosszankodtam is, nem akartam kinyitni, hogy hagyjon dolgozni. Végül odamentem és azt mondta: tűz van, el kell hagyni az épületet. Még összeszedtem a cuccaimat, kényelmesen felöltöztem, elkészültem, nem tudtam mekkora a tűz és hol van. Mikor kiléptem a lépcsőházba, akkor láttam meg, hogy nagyon nagy a baj.

Óriási füst gomolygott a levegőben, és amikor egy szinttel lejjebb mentem már dőlt az arcomba. Hirtelen eszembe jutott a „Légikatasztrófák” című sorozatból, hogyan kell az égő repülőgépből menekülni: veszel egy nagy levegőt, az arcod elé teszed a ruhád, vagy ami a kezed ügyében van, és levegővétel nélkül futsz annyit, amennyit csak tudsz. Szem becsuk, hogy a nyálkahártyát ne marja a füst.

Az is sokat segített, hogy játékból mindenhol meg szoktam számolni a lépcsőfokokat. Általában páratlanok, és itt is tudtam, fordulónként hányat kell lépnem. Csukott szemmel, egy levegővel szaladtam le végig. Objektíven ez nem volt sok idő, körülbelül egy-két percbe telt, amíg az öt emeleten lejutottam, de a belső idő és a külső idő kettévált. Belül rendkívül hosszú időnek tűnt, a kezemen éreztem a forróságot, félelmetes volt.

Közben úgy hiszem, hogy Istentől jöttek ezek a gondolatok: le tudod futni, nyugodj meg. De mi van, ha belélegzem a füstöt? Asztmás vagyok – gondoltam –, meg tudom nyugtatni a légzésemet. Tudom, milyen egy asztmás roham, nem esem pánikba, ha nem kapok levegőt. Rendben lesz.

Ilyen gondolatok jártak a fejemben.

Amikor kiértem, azt gondoltam, nem volt ez olyan nagy szám, nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Ott vettem észre, hogy ki volt kötődve a bakancsom cipőfűzője. Lógó cipőfűzővel, csukott szemmel futottam le az öt emeletet.

Nem gondoltam, hogy ennyire meg fog dolgozni mindez. De így lett.

Engem úgy tanítottak, hogy mindent túlélünk, nem kell érzékenyen venni a dolgokat. Túlreagálni luxus. Azt gondoltam, nem is volt ez annyira komoly, túl lehet élni, menni kell tovább. Ez tudatos szinten ugyan működött, érzelmi szinten azonban nagyon leragadtam.

Voltak jelek, és azt éreztem, nem vagyok jelen az életemben. Történnek velem a dolgok, de mintha kívülről látnám magam, és nem is én lennék. Mintha ennéd az ételt és nem éreznéd az ízét. Voltak konkrét fizikai tüneteim is: nem tudtam aludni, felébredtem arra, hogy kiver a víz, hevesen ver a szívem, zsibbadnak a végtagjaim, noha a szívemmel nem volt semmi baj. Azután volt egy olyan istentisztelet, ahol pánikrohamot kaptam. Pont a zenei szolgálatban vettem részt, így ki tudtam jönni a prédikáció alatt. Rosszul lettem a tömegtől, nem bírtam sok ember között lenni. Bármikor zárt térbe mentem, mondjuk egy plázába, észrevettem, hogy a menekülő utakat vizsgálom. Állandóan füstszagot éreztem mindenhol, a ruháimból, a levegőből, jóllehet semmi oka nem volt. Amikor félhomály vett körül, nemcsak éreztem, láttam is magam előtt gomolyogni a füstöt.

Elmeséltem mindezt egy barátomnak, aki bátorított, hogy forduljak szakemberhez, akivel három hónapon át dolgoztunk ezeken az érzéseken, gondolatokon. Miközben magam is segítek embereket, nehéz volt megtenni ezt a lépést, mert arra gondoltam, hogy minek terheljek ezzel mást, biztosan túl leszek magamtól is az egészen. Utólag hálás vagyok nagyon Istennek, hogy nem maradtam egyedül ebben. Ő sem hagyott egyedül. Isten gyógyított, Ő vett a kezébe. Ő formált.

Megerősödött bennem a tudat, hogy az élet milyen törékeny és ebből fakadóan mennyire értékes. Sokkal jobban megbecsülöm a pillanatot, a jelent. Olyan ember vagyok, aki inkább a jövőben él, tervezget, mindig három lépéssel maga előtt jár, közben a múltat próbálja értelmezni, elemezni. A megérkezésnek és a jelenben való létnek van egy kiszolgáltatottsága. Erre kaptam sok oldalról egy megerősítést Istentől, hogy persze, fontos ez a tervezgetés, de végső soron az Ő kezében vagyok és hozzá tartozom. A jelen pedig vállalható, megélhető. Le lehet lassulni hozzá.

Hosszú út volt, de ma már elfogadom Isten kezéből azt, hogy ez történt. Egy nagy családi veszteség során már korábban megtanultam, hogy van a miért kérdéseknek egy olyan típusa – amilyen ez a tűzeset vagy más hasonló tragédiák, traumák is-, amelynek nincs értelme. Egy nap majd Isten előtt vagy megértem azokat a válaszokat, amelyeket most nem vagyok képes felfogni, vagy jelentőségét veszítik ezek a kérdések. A pozitívum mindebben, hogy találkoztam Istennel a feldolgozási folyamatban, megerősített és megújított, ilyen értelemben pedig az átélt nyomorúság és fájdalom az életet szolgálta.

Thoma László


A fenti írás a 2019. január 23-ai eseményekre utal, amikor kiégett a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday utcai kollégiumának épülete. A tűzesetben egy 47 éves veszprémi férfi vesztette életét, és több diáknak szinte mindene bennégett a kollégium épületében. 
Thoma László erről szóló könyve Füst – Túlélni a traumát címmel jelent meg a Harmat Kiadónál, a könyv megvásárolható a nagyobb magyarországi könyvesboltokban, a Librinél pedig akár e-könyv formátumban is hozzá lehet jutni.

Sárközi Andrea

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .