Uram, elfáradtam. Munkában. Tanulásban. Főzésben és mosásban. Az éjszakai műszak hosszú óráiban. A felém tornyosuló feladatok sűrűjében. A készülésben. A várakozásban. Abban, hogy egyáltalán várhatok-e még valamit is tőled. Megfáradtam. A hitben, a reményben, a szeretetben. A bűnök elleni harcban. A megbocsátás terhének mázsás terheit cipelve. A rutinos keresztyénségemben. A száraz esztendők sivatagában bolyongva. Az életem kuszás ösvényeinek kibogozásában. Abban, Atyám, hogy elengedtél, hogy azt mondtad, menjek,de nem adtál nekem semmi irányt.
Nem akarlak arra kérni, hogy vedd le terheimet. Nem kérlek arra, hogy hordozd a keresztet helyettem. Nem várom el, hogy az íróasztalomon tornyosuló papírhegyet te söpörd el távoli vidékre. Nem akarom azt sem, hogy te bocsáss meg magadnak és másnak helyettem.
Inkább arra kérlek, hogy a fárasztó pillanatok sűrűjében te ajándékozz meg hálával. Mert tudom, a hála örömöt szül. Az öröm pedig békességet és életet hoz világomba. E világ örömének forrása, fájdalmaink hordozója, fáradtságunk közepette te ajándékozz meg minket rendíthetetlen boldogsággal! Ámen!