Nem emlékszem, hogy királylány akartam volna lenni… Kislányként arról ábrándoztam, hogy miniszterelnök leszek. Egy ilyen vezetőnek nincs olyan főnöke, aki akadályozná őt. Kizárólag az a feladata, hogy segítsen azoknak, akiknek rosszul megy a sora. Épp ezért úgy gondoltam, hogy rendkívül bölcs és tapasztalt ember lehet csak miniszterelnök, akit mindenki elfogad, akiben megbízik az egész nemzet.

Amikor némileg bölcsebb és tapasztaltabb lettem, kicsit leeresztettem ezt a lécet, és szerettem volna ügyvéd lenni. Valaki, aki harcol a jó ügyért, megvédi az elesetteket és nem engedi, hogy a rossz győzzön. Eszembe sem jutott, hogy létezik az ügyvédnél vagy akár a miniszterelnöknél is sokkal nagyobb hatalmasság. Nem ismertem Istent. Láttam problémákat, és én akartam őket megoldani, elsimítani. Nem akartam rábízni ezt senki másra. Rengeteget tanultam és hajtottam azért, hogy elérjem a céljaimat.

Amikor hallottam Istenről, számos kérdésem volt, és nem igazán kaptam válaszokat. Ha Ő olyan hatalmas és mindenható, akkor miért van annyi gondunk? Miért halnak meg azok, akiket szeretek? Hogyan lehet, hogy ez az Isten nem akarja megmenteni a hajléktalanokat? Nem látja, hogy mennyi gyerek sír, mert nincs mit enniük? Miért hagyja, hogy olyan sok ártatlan ember pusztuljon el a földrengésekben? Most miért nem tesz olyan nagy csodákat, mint régen? A kérdéseim végeláthatatlan sora ott volt Isten és köztem. Ugyanakkor ez a sok kérdőjel vonzott is: válaszokat akartam. Tudni akartam, hogy Isten létezik-e egyáltalán, és ha igen, akkor mire képes?

Honnan lehet biztosan tudni, hogy Isten létezik? Ha beszélek Hozzá, hogyan fog válaszolni? 14-15 évesen egyáltalán nem tudtam, hogyan kaphatnék minderre választ. Az első igazi Isten-élményem egy eléggé önző kérésből fakadt. Nagyon szerettem volna, ha az akkori futball Európa-bajnokságon a francia válogatott győz… A második félidő utolsó perceiben már teljesen esélytelennek tűnt a kedvenc csapatom. Ez egyike volt azon helyzeteknek, amik felett nem volt hatalmam – itt nem tudtam segíteni, nem tudtam elsimítani a problémát, ezt már nem lehetett megoldani. Azt éreztem, hogy veszíteni fog a csapat és én végtelenül szomorú leszek. A lázas aggódásban nem jutott eszembe jobb: imádkozni kezdtem a győzelemért… Ha Isten létezik és valóban meghallja az apró kis kérésem, ráadásul még közbe is lép, az csoda lenne.

Fotó: bestwallpapers.in

Aki ismeri a focit, az tudja, hogy a hosszabbításban, a 94. percben berúgott egyenlítő gól egy EB-döntőn igazi csoda. 11 perccel később a francia válogatott Európa bajnoka lett. Szép bizonyítéka ez annak, hogy Isten meghallgatja a szurkolói imákat is. De számomra mindez azt jelentette, hogy tényleg létezik Valaki, akinek „csodatévő” hatalma van. Ráadásul ennek a Valakinek eléggé fontos lehetek, ha figyelt rám. A sok gyermeki kérdésem leredukálódott egyre: nem kellene ezentúl nekem is figyelnem Rá, legalább egy kicsit?

Minél inkább meg akarom ismerni, minél inkább próbálok közelebb kerülni Hozzá, annál több választ kapok – aztán még több kérdésem lesz. Kíváncsivá tesz. Nyitogatja a szemem, hogy jobban lássam és értsem a dolgok menetét. Tanítgat és formálgat. Közben elveszi annak a felelősségnek a súlyát, amit a „majd én mindent megoldok” jelent. Bármilyen beosztásban is dolgozzam, bárhova is küldjön az Úr, én már nem akarok Nélküle járni. Lehetek elnök, ügyvéd, vagy akár focista is, lehetek anya, lehetek alkalmazott és főnök is, lehetek hétfejű sárkányt legyőző lovag: bármire is szánt az Úr, azt Vele szeretném végezni. Érezni a jelenlétét minden nap, tudni, hogy nem hagy el, megóv és egyengeti az utamat: közelebb Hozzá. Már nem olyan kérdések dúlnak bennem, hogy Isten miért hagy megtörténni ezt vagy azt, vagy miért nem lép közbe. Ma az a kérdésem: „Atyám, mit kell tennem?”

Nigriny-Demeter Adrienn

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .