Talán nincs olyan ember ezen a földön, akiben ne merülne fel időnként az értéktelenség érzése: a kétkedő gondolat, hogy vajon tényleg van-e értelme annak, hogy él? Van-e haszna annak, amit csinál? Bizonyára mindannyian egyetértünk azzal, hogy az élet ajándék, azonban megeshet, hogy ezek csupán üres szavak lesznek mindaddig számunkra, míg fel nem ismerjük, hogy ez ténylegesen így van. Amíg nincs valamivel kapcsolatban személyes megtapasztalásunk, addig az egész csak a fejünkben létezik. Van róla ugyan egy elképzelésünk, és úgy tűnik, mintha értenénk is, de valahol mégsem fogjuk fel, nem érezzük át a valódi lényegét.
Azt hiszem, az egyik legnagyobb kihívás az életben az, hogy felismerjük, kik vagyunk Isten számára, és ezáltal elfogadjuk önmagunkat. Sokaknak újra és újra küzdelemmel jár, hogy értéket lássanak abban, akivé Isten megalkotta őket, vannak, akik egy életen át tanulják ennek az elfogadását. Az én megtapasztalásom szerint ez a „nem szeretem önmagam” dolog általában azzal jár, hogy szépen lassan elhatárolom magam a külvilágtól, és szinte észre sem veszem, de elkülönítem mindazokat a dolgokat, amelyeket szégyellek és képtelen vagyok magamban elfogadni. De ami a legrosszabb az egészben, hogy nemcsak másoktól, hanem gyakran Istentől is távolodni kezdek és Vele sem osztom meg azt, amivel nem tudok mit kezdeni. És akkor kezd csak igazán esni az eső…
Olykor hagyjuk, hogy hosszú időre„beboruljon” a hangulatunk, csak azért, mert azt hisszük, ezt egyedül kell átvészelnünk. Be kell látnunk, hogy hatalmasat tévedünk, valahányszor így állunk hozzá a helyzethez, mert Isten nélkül nem csupán másokat, de még önmagunkat sem vagyunk képesek igazán szeretni. Az Ő irántunk való szeretete az, ami meggyőz minket arról, hogy értékesek vagyunk. És az értékünk nem változik meg pusztán attól, hogy mi pillanatnyilag rossznak érezzük magunkat, ahogyan az irántunk való szeretete sem változik meg attól, ha épp nem érezzük az Ő jelenlétét.
Jézus beszélt arról, hogy Ő azért jött, hogy életünk legyen, sőt bőségben éljünk (Jn 10,10). Hiszem, hogy önmagunk alulértékelése ezért nem szerepel Isten ránk vonatkozó tervében. Hinnünk kell abban, hogy Isten egy győztes életet (!) szánt nekünk. Nem egy meghunyászkodó, gátlásokkal és félelmekkel teli életet, hanem egy olyat, melyben az Ő ereje egyre inkább megnyilvánulhat – talán épp azokon a tulajdonságainkon keresztül, melyeket a legnagyobb gyengeségeinknek tartunk.
A rossz érzéseinknek és negatív gondolatainknak nincs hatalma felettünk mindaddig, míg Istentől kérünk erőt és bölcsességet ahhoz, hogy helyes döntéseket hozzunk – olyan döntéseket, melyek az önbecsülésünket gazdagítják.
Törekedjünk hát a bölcsességre , és ne engedjük, hogy a Sátán még több kárt okozzon bennünk! Ugyanis nem élhetjük azt az életet, amit Isten nekünk szánt, ha egy állandó, csendes, de pusztító háború dúl bennünk önmagunk, vagy épp az életünk miatt. Adjuk át Istennek a szeretetlenségünket, hibáinkat, tökéletlenségünket és minden olyan tulajdonságunkat, amellyel képtelenek vagyunk megbékélni. Hagyjuk, hogy az Ő szeretete feloldjon bennünk minden gátlást, félelmet, szorongást, minden vádló, romboló gondolatot, minden fájdalmat és múltbéli sebet, melyet magunkkal cipelünk.
…Uram, segíts becsülni önmagunkban azt, akinek Te látsz bennünket. Köszönjük, hogy Te megbocsátasz, és nem kell többé szégyenkeznünk önmagunk tökéletlensége miatt! Adj hitet, hogy elhiggyük, hogy Te szeretsz és nem a hibáinkra, hanem Szent Fiadra tekintesz, Aki azért jött, hogy már itt a földön örömben és békességben bővelkedő életünk lehessen. Ámen.
Dolenai-Balogh Beáta
