Gondolom mindenkinek hever valahol a lakásban egy-egy még a gyerekkorából megmaradt játék. Lenne egy kérdésem: hány olyan van, ami már nem tud heverni, mert nem maradt meg? Nyugi, nem kell megszámolni (nem is lehetne) erre a kérdésre valószínűleg ez a legáltalánosabb válasz: sokkal több, mint amennyit össze-vissza fel lehet még fedezni. Kevés játék maradt meg abból a halomból, amivel a gyermekévek alatt játszottál. De mi is ennek az oka? Gyors válaszként talán azt mondod: hát, tönkrement. A helyzet viszont az, hogy a játékok maguktól nem mennek tönkre. Ha nem piszkálják őket, maximum beporosodnak, de nem kopnak, repednek, szakadnak vagy törnek. A játékhalom egy része azért nincs meg, mert tönkre lett téve, a másik részét pedig azért nem találod, mert ki lett dobva. Talán nem is volt túl nagy baja – ha felhúztad berregett, ha megpöckölted zörgött, ha ráztad csengett – csak egyszerűen meguntad és így megváltál tőle.
A tönkre tett és kidobott játékok elmulasztott lehetőségek, az élmények lehetőségének elmulasztása, ami soha nem térül meg.
Ha ott lenne, emlékeztethetne, eszedbe juttathatná azt, akitől kaptad, vagy épp azt az időt, amikor kaptad. Visszaidézhetné a felhőtlenséget, amikor az volt a legnagyobb kérdés, hogy kérsz e grízt reggelire; a legnagyobb gondod pedig, hogy hétvége van és nem akarsz korán kelni, de nem is szeretnéd elmulasztani a Kölyök Klubbot. Visszavihetne a gyermekkorba, és még húsz, harminc és negyven éves fejjel is arra késztetne, hogy a rohanásban megállj, játssz egy kicsit, és ne vedd magad túl komolyan, mert még a végén elhiszed.
Tudod, minden ember olyan, mint egy-egy darab a játékhalomból. Ha nem piszkálják őket, maximum beporosodnak, de nem kopnak, repednek, szakadnak vagy törnek. Értsd jól: ha hanyagolod őket egy kicsit, az még nem nagy vész. Le lehet porolni a kapcsolatot és minden mehet tovább; de a legtöbben azért nincsenek már veled, mert a kapcsolat velük, esetleg ők maguk tönkre lettek téve. Talán épp ráuntál a másikra és kidobtad őt az életedből.
Pedig ha a felhúztad, berregett; ha megpöckölted, hangot adott ki. Ha néha megráztad, talán még a füle is csengett, de megbántottad és akkor hasadt; földhöz vágtad és tört; nem vigyáztál rá és sérült – aztán meguntad, mert nem tetszett, és kidobtad.
Ha kidobod, attól nem válik semmisé. Nem múlik el nyomtalanul a ragaszkodás a másik iránt. Úgy gondoltad, ez meg sem kottyan neki, de ha te is érzed, hogy bántanak, akkor más is érzi, ha bántják. Ő túléli, de soha nem lesz olyan, mint előtte volt. Minden nyomot hagy és ahol összeforr a csont, ott erősebb lesz, de szebb nem.
Minden ember, akit valaha bármivel megbántottál, egy elmulasztott lehetőség. Fogalmad nincs, hogy ki lehetett volna általad és ki lehettél volna általa. Magad megfosztottad egy lehetőségtől, a másikat pedig egy esélytől, vagy talán épp fordítva. Lehet, már az emléke sincs meg. Lehet, már nem is hiányzik, de valamikor része volt az életednek, ha csak egy percig is, és a helyén ürességet hagyott.
Ezért üres az élete sokaknak, és lehet ezért üres neked is, mert nem vigyáztál eléggé azokra, akik megtöltötték. És még mielőtt azt gondolnád, hogy rád nem vigyáztak eléggé, jusson eszedbe, hogy te kivel tetted ugyanazt, amit veled mások.
Sokat lehetne gondolkodni még ezen, de tény, ami tény: érdekes játékszer az ember.
Domonyi Erik