tumblr_n9v3a59Dkz1shribqo1_500

Itt kéne lenned… Mindent értelmetlennek és üresnek látok, ilyenkor lenne jó veled beszélni. Ilyenkor van egy-két olyan szavad, ami pont eltalál, és akkor visszaáll a világ rendje. Olyan önző dolog, hogy egyik pillanatról a másikra eltűntél, és nem készítettél fel arra, hogy nélküled kelljen élnem. Talán ha visszajönnél még egy napra, elbúcsúzhatnék, és akkor el tudnálak engedni. Ha még egyetlen napot itt lennél, elmondanék mindent, amit mindig is szerettem volna, és akkor belenyugodnék a távozásodba. Talán nem is történt meg mindez, csak egy borzalmas álomban vagyok. Hihetetlen, hogy én egész nap beszélek hozzád, de te már soha többé nem fogsz válaszolni…”

Az alku időszaka. Kicsit nyugalmasabbnak tűnő napok következnek, amikor már lezárultak a temetés és búcsúztatás körüli teendők. A barátok is inkább távol maradnak, melynek oka lehet a düh időszakában tanúsított viselkedés, illetve az a megmagyarázhatatlan nézet, miszerint a gyász a temetés után már elviselhetőbb. Az alku és a depresszió időszakában a gyászoló átadja magát a teljes ürességnek és a nyugtalanító gondolatoknak. Ezek a belső monológok viszont még nem képesek tökéletesen szembesíteni a tényekkel, akár irreálisnak is tűnő menekülő utakat keresnek. Az elhunytra való emlékezés, fantáziálás, a hozzá való beszéd segít az emlékképek tartós bevésődésében. Az emlékezés a kapcsolat feldolgozásának, értelmezésének lehetősége. Ez a módja annak, hogy jól megőrizzük szerettünket az emlékeinkben, s továbbadjuk gondolatait a sajátos történeteken, emlékeken keresztül.

A tudatos emlékezés a tulajdonképpeni elfogadást készíti elő. Ez az időszak hónapokig tart, s néha változó a gyászoló viselkedése: az évfordulók (születésnap, házassági évforduló stb.) mindig kritikus periódusok, amikor is felerősödhetnek az érzelmek. A belső párbeszédek viszont segítik az elfogadást, az elválást, a búcsúvételt.

Ugyanakkor ez az időszak veszélyes is lehet, ha az elhunyttal kapcsolatos emlékek folyamatos felelevenítése újra és újra azt a tévképzetet ébreszti a gyászolóban, mintha a szerette még mindig vele lenne. Ha a gyászoló valóságosnak hiszi ezeket az ábrándokat, belső képzeteket, azok kiszakíthatják őt környezetéből, és késleltethetik a feldolgozást. Ebben a stádiumban gyakori az öngyilkosságok száma is, hiszen valaki olyannyira görcsösen ragaszkodik az elhunythoz, hogy képtelen tőle elválni.

Fontos, hogy vele légy most, és már ne csak némán, hanem beszélgetésekkel támogasd őt, hogy ki tudja fejezni az érzelmeit. Ne használj elnyűtt frázisokat arról, hogy idővel minden könnyebb lesz, csak várjon. Ne akard mindenáron igékkel bombázni, és ahhoz sem kell ragaszkodnod, hogy mindenáron tanácsokat osztogass és meg akard oldani a problémáit. Tudnod kell, hogy ez most az ő harca, amit csak ő tud elrendezni magában, neked ezt „csupán” támogatnod kell.

Az első gondolatod, amikor beszélgetsz vele az lesz, hogy fogalmad sincs, mit kell vagy mit lehet ilyenkor mondani. Nem is ez a fontos. A lényeg, hogy megtanuld feltenni a megfelelő kérdéseket. Arról, hogy milyen érzelmek vannak benne, arról, hogy mit érez a legnehezebbnek. Kérdezd arról, hogy mi az, amit az elvesztett személytől tanult, s amit tovább tud adni. Kérdezd arról, hogy mi az, amivel tisztelegne az emlékének; arról, hogy milyen célt lát most maga előtt. Válaszokat, tanácsokat és megoldási utakat vár, de te támogatást, kérdéseket és a teljes szíved add! Talán már közel jár az elfogadáshoz, és te segíthetsz neki, hogy oda is találjon.

Sárközi Andrea

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .