Sokféle emberrel beszélek nap mint nap, de alapjában véve kétféle csoportba tudom tenni őket: aki örül az életnek, bizakodó, örömteli, felszabadult, és aki nem. Ha most megkérdezném, hogy a kettő közül melyik a hívő ember, nyilván kórusban jönne a válasz: az első! De az igazság az, hogy nagyon sok letört, reménytelen, keserű, borúlátó, panaszkodó emberrel találkozom, aki ugyanakkor Istenhez tartozónak mondja magát.

Hogyan egyeztethető össze az istenhit és a negatív szemléletmód? Két külön dimenzió lenne ez, párhuzamosan egymás mellett? Létezik, hogy valakinek minden pohara félig vagy teljesen tele van, másoknak meg mindig csak félig vagy teljesen üres jut? Az első rózsaszín álomvilágban él, és a második látja reálisan az életet? Vagy az első jól ki tudja használni a lehetőségeit, a második életminősége pedig a saját szemléletmódjából fakad?

Nem vagyok szakembere se a témának, se az emberi léleknek, épp ezért meg sem kísérlem megválaszolni ezeket a kérdéseeket. Orvosolni meg végképp nem próbálom. Egyszerűen csak gondolkodom.

Találkozom néha emberekkel, akik úgy adnak hálát minden rosszért, mintha jutalomként kapták volna. Tudom, gyenge a hitem, de tőlem ez nagyon távol áll. Én nem mindig értem, mit kellett volna tanulnom egyik vagy másik problémámból, vagy miért kellene dicsőségnek éreznem egyik-másik fájdalmat. Viszont még mindig vonzóbb számomra ez a nézet, mint a „rajtam a világ terhe” személetmód. Ez utóbbitól valahogy mindig elindul belőlem egy automata hang, ami változtatást sürget. Látom, hogy szenved a másik, de azt sem értem igazán, hogy tulajdonképpen mi a baja. Talán ő maga sem. Viszont tudom, hogy van, lennie kell megoldásnak, és az biztosan nem a beletörődés.

Pesszimizmus

Egyszer, amikor épp azon gondolkodtam, hogyan lehetek én ilyen hurráoptimista, belecsöppentem egy beszélgetésbe. A társam egyike volt a világ árnyékos oldalán élőknek. Én megpróbáltam a problémáját másik oldalról is bemutatni, és akkor elhangzott a bűvös mondat, amit már nagyon sokszor hallottam: „Persze, könnyű neked!” Sokszor bennem ragadt ilyenkor a szó, mert ezzel a meglátással nem tudtam vitába szállni. Tisztában vagyok vele, hogy burokban élek, amióta csak megszülettem. De akkor hogy segítsek át bárkit is az élete nehézségein, ha fogalmam sem lehet arról, mit él ő át?!

Akkor este volt egy nagy beszélgetésem a Teremtőmmel. Ahogy sorra ecseteltem neki azon ismerőseim helyzetét, akik terheket cipelnek, rájöttem valamire. Hiszen ezek nem is annyira ismeretlenek nekem! Én is voltam úgy, hogy teljes erőmmel próbálkoztam, és nagyon hittem, mégis az történt meg, amit direkt kértem, hogy csak azt ne. Voltak kudarcszériáim heteken, hónapokon át. Ismerem a társtalanságot, keserűséget, reménytelenséget, félelmet, csalódást. Nekem is vért kell izzadnom dolgokért, nem pottyannak az ölembe készen. Ugyanúgy ézrem inkább vergődésnek a hívő életem, mint diadalmenetnek. Vannak hisztis estéim és toporzékolós nappalaim. A nyilvános szereplés az én lelki egyensúlyomat is dugába dönti. Nekem is gyorsabban jut eszembe a veszély, mint a kihívás. Hamarabb kezdek el aggódni, mint bizakodni. És amit végképp nagyon jól ismerek már, habár nagyon utálok, az a várakozás…

Miért gondolják mégis azt rólam, hogy nekem olyan könnyű? És miért érzem én is ugyanezt?

Optimizmus1

Talán azért, mert a sok vergődés alatt megtanultam, mi használ és mi nem. Persze, kényelmesebb azt gondolni, hogy mások különbek, erősebbek, gazdagabbak, okosabbak, tehetségesebbek, áldottabbak, népszerűbbek. Könnyebb panaszkodni, sajnálgatni és sajnáltatni magamat. Csak az a baj, hogy hosszútávon ezek nem megoldások. Valahogyan túl kell élni a nemszeretem időket is. Nem mindig segít, ha rázúdítom a bajaimat a másikra, aki a maga terhét se nagyon bírja. Időnként jó emlékeztetni magamat, hogy bocs, de nem wellnesshétvégézni küldtek erre a világra. Nem az az elsődleges szempontja a történéseknek, hogy minden úgy legyen, ahogy nekem kényelmesebb. Tudom, senkinek sem használok azzal, ha összezuhanok, pánikba esek, megfutamodok. Különösen azoknak nem, akik rám vannak bízva. Miattuk, értük meg kell tenni azt is, ami ellen minden porcikám lázad.

vizespoharak

Mi segít akkor? Amikor vasmarkok kezdik szorongatni a szívemet, és fogalmam nincs, hogyan éljem túl azt, amit kibírhatatlannak érzek, eszembe jut, hogy van Valakim, aki segíthet. Neki sírhatok, mert helyén tudja kezelni a szitut, és tud tenni azért, hogy mosolyogva léphessek az emberek közé. Futhatok Hozzá erőért, békességért, türelemért, bölcsességért, lehetőségekért, mert Ő a forrása mindezeknek. Megtölt, amikor kong bennem az üresség. Talpra állít, amikor lepukkanok. Mire én pánikba esnék, Ő már elém adja a megoldást. Vagy csak megbiztat, hogy nyugi, úton a segítség. Minden jó, amit bennem csodálnak, az Tőle van, nem a sajátom. Addig kapom, amíg használom. De amire szükség van, az rendelkezésemre is áll. Amikor úgy éreztem, hogy cserbenhagyott, be tudta bizonyítani, hogy egyáltalán nem ez történt. Soha nem kellett egyedül szembenéznem a problémáimmal. A legnehezebb időszakokban sem volt okom rá, hogy kételkedjek a szeretetében. Ezek után hogyan tudnék én tartósan negatívan nézni az életemre?

Igen, könnyű nekem, mert ilyen Istenem van.

Nem tudom, csak gondolkodom:

ha nekem van ez a Valakim, aki minden helyzeten átsegít, bárkinek lehet?

Olasz Tímea

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .