Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra

p1

Talán eltűnök hirtelen, mint az erdőben a vadnyom. Elpazaroltam mindenem, amiről számot kéne adnom.

Szoktak poénkodni azzal, hogy én azok közé az elvetemültek közé tartozom, akik fejből tudnak idézni József Attilát szinte minden élethelyzetben. Most már tudok örülni ennek – akkor, amikor azt a kevés József Attila-verset megtanultam, amit ma is tudok így-úgy, egyáltalán nem örültem neki.

Messziről kezdem. A filozófusok szerint kétfajta szabadság létezik, negatív és pozitív. Szabad vagy, hogy tégy vagy ne tégy valamit. Szabad vagy, hogy tudatosan élj és tudatosan halj meg. De milyen Isten az, aki megengedi a teremtményeinek, hogy éljenek a negatív szabadsággal, az öngyilkosság lehetőségével? Ez a nem semmi.

Volt két év az életemben, amikor nem tudtam elszakadni ettől a kérdéstől és csak pörögtem-pörögtem körülötte. Gimis voltam még és egészen a mai napig megdöbbenek, mikor a régi ismerősökkel találkozva meglátom, hogy mennyire nem voltam része akkor a világuknak. A saját kis belső naprendszerem körül keringtem, a külső világ erői csak messziről hatottak rám. Volt házi? Megcsináltam. Volt dolgozat? Felkészültem. Kérdeztek? Feleltem. Adtak enni? Jóllaktam. Közben pedig fogva tartott a negatív szabadság vonzása.

Az öngyilkosság a mentálhigiénés szakemberek szerint ott kezdődhet, ahol valaki komolyan foglalkozik a gondolatával. Aláírom. Én akkor meghaltam egy kicsit a világnak, a felelősségnek, a kapcsolataimnak, barátaimnak, családomnak – és egyedül a halál gondolatának éltem. Kemény ezt így leírni, de ha visszanézek, jóformán csak erre emlékszem erre a két évből. Módszeresen kiterveltem, hogy hol, mivel, mikor kellene vége legyen az életemnek. Persze mindezt azért, hogy jobb legyen a világnak és könnyebb legyen mindenkinek. Francokat. Mert nem akartam szembenézni a kihívásaimmal, ezzel a valóban őrült világgal. Futottam a gondolataimba, és játszottam a negatív szabadsággal egy teljesen értelmét vesztett világban. Ki tudja, talán egy napra voltam attól, hogy átlépjem a határt.

k1

És hol volt ilyenkor Isten? Pontosan ott, ahova én is igyekeztem. Az önkezűleg végrehajtott halál gondolatában talált rám – ez az egyik legmeghatározóbb istenélményem a mai napig. Elkezdtem József Attilát, olvasni, hogy megértsem, meglássam, miről beszél az az ember, aki az önkezű halál felé közeledik. Azonosultam a soraival:

Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra
”;
illetve
Vad, habzó nyálú tengerek
falatjaként forgok, ha fekszem,
s egyedül. Már mindent merek,
de nincs értelme semminek sem.

és így tovább. Tudnám sorolni azokat a részleteket, amik megragadtak bennem és nem hagytak nyugton: ha neki nem volt érdemes élni, neked miért az?

Jellemző Istenre, hogy nem várt addig, míg szépen csendesen kezembe veszem a Bibliát, hanem abból szólt, amit akkor meg tudtam hallani. Talán csak ezt a hangot tudtam meghallani akkor. Isten nekem „Ugy segitett, hogy nem segithetett. / Lehetett láng, de nem lehetett hamva. / Ahány igazság, annyi szeretet. / Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.” Olvasd el az egész verset, megéri.

Nem tudom, hol vagy te most ebben a folyamatban. Talán közel a negatív szabadság napjához, közel ahhoz, hogy megégesd magad vagy el is égj. Talán már távol tőle. Talán még távol tőle. Tényleg nem tudom. De nem is nekem kell tudnom – ez a te dolgod és Istené.

k2

Annyit azonban elmondhatok, hogy egyetlen emberrel nem volt ott Isten, amikor szembesült a halállal – ez az ember Jézus Krisztus volt. Tőle eltávolodott Isten a kereszten, hogy többé ne kelljen eltávolodnia senkitől sem. Sem az öngyilkosság tervezésében, végrehajtásában, sem a szenvedélybetegségekben.

Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot” Most már látom, hogy csak azért kerültem bele az öngyilkosság vonzásába, hogy ott tapasztaljam meg Istent. Talán azért, hogy ezt elmondjam itt is. Hogy neked ne kelljen végigjátszani ezt a kockázatos játszmát a halál fertőző gondolatával. Vagy ha mégis, tudd: „…Vannak itt s te nem vagy idegen”. Nem vagy egyedül ebben sem, TeSó. Innen folytatja más: ÖNGYILKOS ÁLOM

 

 

Facebook kommentek



Vélemények:

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

laszoliMagamról szeretnék írni, túl az életrajzomon és életutamon. Arról, aki csak én vagyok. Azonban falba ütközöm, két kérdésbe, amikről nem én pattanok vissza először.
„Az vagyok valóban, aminek mondanak?
Vagy csak az, aminek magamat ismerem?”
Amíg nem tudom megválaszolni a kérdést, három pont köré állítom a gondolataimat.
Aki még nem voltam: tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász, kipihent ember, mindentudó, nagytiszteletű úr, papbácsi
Aki már nem vagyok: dobozon belül gondolkodó, progresszív fundamentalista, beregszászi gimis, szerelmet kereső, szorongó, passzív agresszív, naiv.
Akivé válni szeretnék: élni és örülni tudó ember, közösségépítő, házas, megbízható, együttérző, bibliaolvasó, motiváló
Tarts velem, ismerjük meg együtt magunkat a kommunikációban!