József Attila gyerekkoromból jól ismert versét (Betlehemi királyok), apukám még most is szívesen idézi nekünk. Olyannyira családi kedvencről van szó, hogy a képzeletemben a napkeleti bölcsek egészen sokáig Gáspár, Menyhárt és Boldizsár néven éltek, és közvetlenül az arany, tömjén és mirha hármasa mellett raktároztam el őket a fejemben.
A népmesei világot megidéző költemény nem akar teológiai magasságokba emelkedni, az isteni titkokról absztrakt és megfoghatatlan módon értekezni, helyette nagyon emberi módon festi le a betlehemi történet egy fejezetét. Egyszerű embereknek hirdeti karácsony örömüzenetét, az ő nyelvükön. Olyan tiszta hangon, amely nem ügyel a politikai (vagy teológiai) korrektségre, de helyette őszinte és emberközeli, miközben frappáns és játékos is. Valami ilyesmire gondolhatott Pál, amikor „kedves, sóval fűszerezett” beszédet emlegetett.
„Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
Úgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.”
Istenről úgy tanítani, hogy akik hallják, értsék is, ma is ugyanannyira fontos, mint például Jézus idejében volt, aki szintén a hallgatóság hétköznapjaiból vett példákkal próbálta megfoghatóvá tenni a megfoghatatlant, elképzelhetővé az elképzelhetetlent. Álljon az a közönség Z generációs, tiktokon szocializálódott fiatalokból, professzorokból és orvosokból, vagy – mint József Attila versének esetében – nagyon hétköznapi emberekből. A Betlehemi királyok ugyanazt próbálja meg elérni, mint a magyar népi kultúra betlehemezői: mindenki számára hirdetni, hogy megszületett Jézus Krisztus, aki megtöri az ördög hatalmát.
„Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.”
Van valami nagyon kedves és megható abban, ahogyan a napkeleti bölcsek látogatásának történetét a gyermekszületés legemberibb és legintimebb képeivel zárja a vers. Olyan képekkel, amelyek egyszerre ismerősek minden édesanya, minden szülő számára, és közben, a környezet, a muzsikáló pásztorok és a kontextustól teljesen idegen bölcsek (királyok) jelenléte miatt teljesen abszurd is. Ezeknek a jól ismert soroknak pedig éppen ez az egyik szépsége: hogy a gyermekszületés emberi csodája mellett megjelenik ennek a bizonyos születéstörténetnek az egyszeri, különleges, isteni, világmegváltó jelentősége is.
„Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!”
Molnár-Kovács Dorottya
