A karácsonyi jelenet első művészi ábrázolásai a halál valóságába visznek bennünket. Nem bögrékre és olcsó, eldobható abroszokra festették fel a korai keresztyének Szűz Máriát és a kisdedet vagy a jászolban állatokkal és emberekkel körülvett újszülöttet, hanem katakombák falaira és utolsó nyughelyeikre.
A legkorábbi ábrázolás a karonülő Jézusról a Kr. u. harmadik századból származik, a Róma alatti egyik legimpozánsabban díszített Priscilla-katakombából. Mai mércével mérve semmi kifinomult nincs az ábrázolásban, sőt, a leomló vakolat gondoskodott róla, hogy ez az egyszerű freskó még értékelhetetlenebbnek tűnhessen számunkra. Az anya és gyermeke mellett egy férfialak az egyik Messiást jövendölő ószövetségi prófétára utalhat, aki ujját felmutatva tereli a figyelmünket az ígéret beteljesedésére.
Az ismerős karácsonyi ábrázolások aztán egy évszázad múlva sokasodni kezdenek a tehetősebb római polgárok szarkofágjain. A már nevében is húsfalót jelentő kőkoporsókat kezdik el díszíteni a jászolban fekvő kisded képével, akit hol csak állatok vesznek körül, máskor pedig bölcsek és pásztorok is feltűnnek a színen. Az egyszerűbb vagy díszesebb maradványok a kutatók szerint hitvallásokként szolgáltak: Jézus valós emberré válását voltak hívatottak hirdetni azokkal a tévtanításokkal szemben, amelyek tagadták volna az Örökkévaló Ige hússá-vérré – azaz mindenestül „mi”-vé – lételét.
Valahol groteszk egy ártatlan gyermek születését biggyesztgetni olyan helyekre, ahol a halál a maga valóságában undorító és nyomasztó módon van jelen. Földalatti sírkamrák falaira és szarkofágokra festeni és faragni a karácsony titkát hajmeresztőnek hat a szemünkben. Mintha a mai sírkövekre fűzfa, kehely meg kereszt helyett jászlat festenénk. Pedig van ebben a furcsa együttállásban valami végtelenül evangéliumi. Jézus ugyanis a halálba születik bele. Halála nem Júdás árulásával kezdődik, hanem első felsírásával. Ahogy a Heidelbergi Káté is aláhúzza, Jézus „földi életének egész idejében” végezte a megváltás művét, amelynek nagypéntek és húsvétvasárnap csupán záróakkordjai voltak. A halál szimfóniája a bölcsőnél kezdődik. A mi halálunk vége is itt kezdődik. Az utolsó ellenség elleni tiltakozásunk és felkiáltásunk belevegyül a Mária ölében ülő kisded sírásába, amíg az el nem nyeli végleg a sír fenyegetéseit. Katakomba, szarkofág, halál és karácsony így tartoznak együvé az Élet születésének misztériumában.
Homoki Gyula
1 Hozzászólás
Pingback: Mi lenne ha… - TeSó blog