„Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. (…) Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Máté 5,14;16)

Manapság nagyon népszerű és sokat emlegetett motivációs kijelentésekké váltak, hogy „világíts!”, „ragyogj, akár a Nap!” vagy „tündökölj akár egy csillag!” stb. Valahol rám is ösztönzően hat, amikor hasonló gondolatokat olvasok – mert van bennem egy elég nagy belső igény a bátorító, biztató üzenetekre –, de bevallom, sokkal inkább feltölt annak a tudata, hogy Isten is ragyogásra szólít fel bennünket (Máté 5,16). És Isten nem csupán inspirálni akar minket a szavai által: Ő küldetésként beszél arról, hogy világítanunk kell, és épp ezért azt is a tudtunkra adja, hogyan tegyük azt. Nem nekünk, a mi lényünknek, a mi erényeinknek, a mi jó tetteinknek kell fényt adnia, hanem Ő kell, hogy átragyogjon mindezeken keresztül.

Egy biztos, nem dicsőíthetjük Őt valaki más személyiségével, lelki és testi adottságaival, egyéni látásmódjával, mert csakis azzal tehetjük ezt, ami nekünk adatott. Gyakran csak azért nem cselekedjük azt, amire Ő kér bennünket, mert tele van a fejünk olyan érvekkel, melyek túlbonyolítják az egész cselekvést. Pedig sokszor csak annyi kell, hogy megragadd, ami a kezed alatt van, és tedd azt, amit most a jelen pillanatban a jelen körülményeiddel, képességeiddel, gondolkodásoddal képes vagy megtenni… Isten ugyanis semmi mást nem vár el tőlünk csak azt, hogy cselekedjünk azzal, amink van.

Olyan emberként írom ezeket a sorokat, aki nem egy világjártas, sokféle dolgot tapasztalt valaki. A legtöbb megtapasztalásom a saját, szűkebb világomból származik, amely egyesek számára talán átlagosnak tűnhet. Én viszont hálás vagyok azért, hogy az átlagosban is megannyi szépséget fedezhetek fel, és hogy Isten az aprónak tűnő dolgok által is érezhetően alakít, formál engem. Hiszem azt, hogy azért kaptam pont ezt az életet, hogy ott virágozzak, ahová Isten ültetett, és bíznom kell abban, hogy Ő az a kertész, aki nálam is jobban tudja, mire van szüksége a lényemnek ahhoz, hogy gyümölcsözzek, vagy másként fogalmazva világítsak.

Világosságot képviselni jót cselekedve tudunk, de ez a nem mindig olyan látványos és bravúros jelenség. Van, hogy csak egy helyes döntésben, egy kedves megjegyzésben, a másik terhe iránti érzékenységünkben, a boldogan, jókedvvel végzett munkánkban vagy épp abban mutatkozik meg, hogy feladás helyett egy bizakodó hozzáállást választunk.

Bármilyen apró tett is legyen az, amit megteszel, azzal talán egy kis fényt vihetsz a saját és a mások sötét időszakaiba, ezzel pedig segíthetsz hinni és remélni. Korábban olvastam valahol, hogy „Légy üdítő, bátorító, vidámító, éltető! Még a többiek is változni fognak”. Azt hiszem valami ilyesmi lehet a ragyogás.

Dolenai-Balogh Beáta

1 Hozzászólás

  1. Filipánics Tibor

    “sokkal inkább feltölt annak a tudata, hogy Isten is ragyogásra szólít fel bennünket” Azért mert erre rezonálsz. Sem a fény sem a töltöttség nem nagyon érdekel,egyedül Isten és ami vele kapcsolatos. Ha a kis érdeklődésű fény/ragyogás,kapcsolódik Istenhez,máris nyert ügye van veled.
    “Ő küldetésként beszél arról, hogy világítanunk kel” Ez a része nagyon jó,mert jobbá akar tenni.A kérdés az,hogy te mit tartasz jónak. Valójában Isten soha semmiről nem tud meggyőzni téged,csak arról ami már benned megvan,amit észre tudsz vagy akarsz venni.
    “azt is a tudtunkra adja, hogyan tegyük azt” Ez is hasznos tud lenni,feltéve ha nem bujtatott akaratról van szó. Az a mi akaratunkat bujtatjuk Istenbe.
    “Egy biztos, nem dicsőíthetjük Őt valaki más személyiségével” Rögtön egy bujtatott dolog. Isten soha nem kérné,hogy dicsőítsük,mert a dicsőítés emberi butaság,csak nekünk fontos. Ezt húzzuk rá Istenre,mintha Ő kérné ezt,valójában magunkat erősítjük ezzel,ha e célból csináljuk,rendben van.
    “Gyakran csak azért nem cselekedjük azt, amire Ő kér bennünket, mert tele van a fejünk olyan érvekkel, melyek túlbonyolítják az egész cselekvést.” Van benne igazság,de Ő nem kér tőlünk semmit. Ezt azonban nem tudjuk belepasszírozni az istenképzetünkbe,hisz természetesnek tartjuk,hogy aki felettünk van,annak mindig van kérése,követelése. Ebben a logikában nevelkedtünk,ezt vetítjük ki Istenre is.
    “Isten ugyanis semmi mást nem vár el tőlünk csak azt, hogy cselekedjünk azzal, amink van.” Ó,ez is szép. Ugyan az mint az előző,képtelenek vagyunk elvárások nélkül élni,amik felén és tőlünk irányul mások és önmagunk felé. Ezt a logikát aztán alkalmazzuk Istenre is. Tulajdonképpen a legkevésbé sem bízunk Istenben,ha megbíznánk,akkor nem az elvárásai felé figyelnénk. Isten csak szeretne gyönyörködni bennünk,ezért adott feltétel nélküli szabadságot,amit mi nem is fogunk fel.Isten adott elmét nekünk,amit ránk bízott. Ő bízik bennünk,mi nem benne.

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .