„Mindenki vétkezett, és híjával van Isten dicsőségének, ezért Isten ingyen igazítja meg őket az ő kegyelméből miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által.” Róma 3,23-24 A reformáció jubileumára készülve a gondolataim a kegyelem körül forognak mostanában. A szó jogi eredetű, a bírósági értelmezésben nyelvhasználatos leginkább. Ha a vádlott bűnössége már bizonyítást nyert és ki lett szabva a büntetés, egy felsőbb hatalom (pl. elnök vagy király) még gyakorolhatott kegyelmet. Ezért sok amerikai filmben látjuk a halálra ítélt életéért küzdő aktivistákat, akik a kivégzés pillanatáig reménykednek és dolgoznak azért, hogy az ítéletet életfogytiglanra „mérsékelje” az elnök, legfelsőbb kegyelem útján.

A 16. században a magyarság ugyanúgy felbolydult, mint a németek vagy a svájciak. A reformáció szele lefújta a rozsdás és az arany faleveleket a kereszténység fájáról, mely a tél kíméletlen megpróbáltatásai után új hajtásokat hozhatott. A század végén nem tétlenkedtek a magyar urak és értelmiségiek sem. Egyiknek a zsebébe, másiknak a kapcsolataihoz kellett nyúlnia, de a Biblia készült. Károlyi Gáspárt tartjuk a folyamat legkiemelkedőbb mozgatórugójának. Névjegy: Károlyi Gáspár, eredeti nevén Radicsics Gáspár 1529 körül született Nagykárolyban. 1556-ban a Wittenbergi Egyetemen tanult. 1563-ban gönci református prédikátor lett, majd később esperes. Legkiemelkedőbb munkáját, a Biblia első teljes magyar fordítását 1586-ban kezdte meg…

Vannak mondatok, amelyek örökre belevésődnek az emlékezetünkbe. Ilyen például Luther híres mondata, miszerint „Itt állok, másként nem tehetek”, vagy egy másik kijelentés, Luther után többszáz évvel: „Van egy álmom…” Ismerjük meg kicsit közelebbről az álmodót, teológust, polgárjogi aktivistát: Martin Luther Kinget.

Ha szóba kerül a reformáció, márpedig ebben az évben rengeteg alkalommal beszélünk róla, akkor a legtöbb szó a 16. századról esik: Luther bátor kiállásáról, Kálvin gyülekezetszervezéséről és rendszerességéről, Zwingli Ulrik vitáiról rengeteg információt tárgyalnak újra. Mindez azt a téves benyomást is keltheti, hogy a reformáció a 16. század ügye, és azóta nem történt jelentős dogmafejlődés, nem születtek olyan meghatározó vezéregyéniségek, akik a reformátorokhoz hasonlóan megújulást hoztak volna az egyházba a saját idejükben. Ezért ebben a hónapban arra vállalkozunk, hogy a protestáns egyháztörténelem egy igen aktív századában, a 20. században kutassuk fel azokat a protestáns (evangélikus, református) teológusokat, akik továbbvitték és…

„A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (János 10,10) Tolvaj. Nem az a nagy zajt csinálós fajta. Ritkán kelt igazán feltűnést maga körül. Jobb szereti a hosszú idő alatt tökélyre kifejlesztett módszereit használni akkor, amikor közel férkőzik hozzád. Soha sem érkezik látványos transzparensekkel, tűzijátékos csillogással, harsogó felkiáltásokkal. Gyakran inkább csendes utakat választ. Megvárja az éjjelt. Amikor már minden hang elnémult, minden fény kialudt – akkor jön. Lassan közelít. Valójában nem is hallani lépteinek neszét. Árnyékként suhan az éjszakában. Jelét nem adja rossz szándékának. Egyszerre pedig csak azt veszed…

Elkezdődött magyar reformátusságunk 500 év óta legjelesebb, legünnepélyesebb hónapja, ezért úgy gondolom a mai nap nem is foglalkozhatnánk kisebb személlyel, mint Méliusz Juhász Péterrel. Hiszen nem kevesebbet köszönhetünk neki, mint Magyar Református Egyházunkat. De ki is volt ő? 1556-ban, 20 éves korában a wittenbergi egyetemen tanult, ahol hamar a diákság vezetője, széniora lett. Anyanyelvén kívül még hat nyelven beszélt. Debrecen lelkipásztora 22 évesen lett. A Tiszántúl első református püspöke. A pártokra szakadt városban Kálvin tanai mellett állt ki a nép oldalán. 1569-ben inkább vállalta a kegyvesztettséget, de nem mondott le hitéről. 1572-ben pedig, Debrecenben igeolvasás és imádság kísérte utolsó földi…

– Felemelt kézzel énekelnek. Nyelveken imádkoznak. Táncolnak az Úr előtt. Prófétálnak. Be vannak merítkezve. Olajjal kenik meg a betegeket. Kézrátétellel gyógyítanak. Parancsolnak a démonoknak. Te, kik ezek az emberek? – Nem tudom, de az biztos, hogy nem reformátusok… Meglepődnétek, ha azt mondanám: nem karizmatikus kisegyházak tagjairól van szó, hanem a Biblia hithőseiről? Mózesről, Mirjámról, Dávidról, az apostolokról. Sőt Jézusról. Attól tartok, hogy ha valamelyikük mellénk csöppenne a gyülekezetben, nem sokáig tűrné meg a közösség. Ezek az emberek túlságosan… hogy is mondjam… fanatikusak.

„Bár a szívünk elítél, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud.” 1Jn 3,20 Szívdobogtató érzés lehet egy szívsebész számára kézben tartani azt a rózsaszínű, finoman remegő kis emberi szervet, ami nélkül nincs vérkeringés, nincs összehangolt test, nincs élet. Szív nélkül nincs élet – lelki értelemben sem. S milyen jó, ha azt mondják ránk, jó a szívünk, mert akkor érzik, hogy szeretünk. „Csupa szív ember” – mondjuk mi is valakiről, s tudjuk, mehetünk hozzá bátran, bízhatunk benne, mert meghallgat, megért és segíteni fog. Vagy legalábbis akarja – csak úgy, értünk.

A megtérésünk csak egyik állomása Isten munkájának, a java igazából akkor kezdődik, amikor megengedjük Istennek, hogy formálni kezdjen bennünket. Ez egy véget nem érő folyamat. Akkor csináljuk jól, ha napról napra fejlődik a kapcsolatunk Krisztussal, ha életünk történései kapcsán újabb és újabb felfedezéseket teszünk önmagunkkal, Istennel és a minket körülvevő világgal kapcsolatban. Olyan nincs, hogy már mindent tökéletesen teszünk. Folyamatosan rá vagyunk utalva, hogy tanuljunk, fejlődjünk, újragondoljuk a dolgainkat Isten aktuális üzeneteinek fényében. Íme, 12 jel (a sok közül), amely azt mutatja, hogy lelkileg növekszel:

Ismerek egy apát. Hajdanán három fia volt, erős, talpraesett legények. Mindegyik ugyanakkora helyet foglalt el édesapjuk szívében. A nagyobbik fiú hiú volt. Elbízta magát, sosem rettent meg semmitől, mohón és meggondolatlanul élt. Magas épületekre mászott, fáról fára ugrált. Örökösen életveszélybe került. Egy alkalommal elvétett egy lépést, és nem élte túl. A középső fiú nem akarta semmi felé elkötelezni magát. Mindig megelégedett az otthonüléssel, a kényelemmel. Kockázatot semmiért sem vállalt. Izmai így elernyedtek, immunrendszere legyengült. Egy nap megfújta egy kis szél és ez végzett is vele. Az apának egyetlen fia maradt. Feltételeztem, miután a katasztrófáról hallottam, hogy a gyászoló apa ezt…

Épp késésben vagy. Piros lámpa. Ó, végre zöld! A lámpa előtt elsőnek álló kis piros autóban egy csinos nő ül a volán mögött. „Nők és vezetés… Nem épp nyerő párosítás.” Hölgy felettesed hevesen kiabálja szanaszét az életkedved egy kis probléma kapcsán. „Biztos a „nehéz napok”… Nőknek nem lenne szabad vezető pozícióban lenniük.” Igen, a férfiak és a nők mások. Hála Istennek. Azt jelentené ez, hogy a vezetők csak férfiak lehetnek? Hogy a háztartásbeli szerepében csak a nő nevelheti a gyerekeket otthon? A nemek egyenjogúsága éppen a feladatkörök megoszlásában nyilvánul meg. Korábbi posztunkban már feszegettük a női és férfi nem jogait, most…

„Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk.” 2Korinthus 4, 8-9 Arkhimédész azt mondta, hogy adjanak neki egy szilárd pontot, egy megfelelő hosszúságú rudat és kimozdítja a helyéről a Földet. Ebben az igeszakaszban is megfordulnak a dolgok, mégpedig a „de” szócskán. Nem csupán azért, mert Pál jó szónokként szerette egymás mellé állítani az ellentéteket, hanem azért, mert Valaki van emögött a szó mögött, aki kezében tartja a gyülekezet helyzetét. A korinthusi gyülekezetnek a levél születésekor nagyobb összefüggésbe kellett helyezni a szenvedést, meg kellett tapasztalnia a nehézségekben is…