“De még vár az ÚR, hogy megkegyelmezhessen, még hallgat, hogy irgalmazhasson. Mert bár ítélő Isten az ÚR, boldogok mindazok, akik benne reménykednek.” (Ézs 30,18) Az a fajta ember vagyok, aki szeret egyből meglépni dolgokat. Gyorsan és hirtelen ugrok bele szinte mindenbe, hamar hozok döntést, hamar lelépek, hamar cselekszem. Épp ezért borzalmasan nehéz volt megbékélnem az Úrnak azzal a roppantul bosszantó tulajdonságával, hogy türelemre, várakozásra int. Nem is csak int, hanem nevel. Az még hagyján, ha valakit tunyának, tétlennek látok, de ha a toporgása már engem is befolyásol, bevallom, néha továbbállok. Azt hiszem a legtöbb viharom emiatt van az Úristennel. Hogy…

Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal. (Rom 12:15) Hozzászólunk, kedvelünk, továbbadunk. Gratulálunk, együtt érzünk, részvétet nyilvánítunk. Nevetünk, meglepődünk, kacsintunk, mérgesek leszünk, visszamosolygunk… Az utóbbi időben az élet úgy alakult, hogy leginkább Facebookon örülünk és sírunk, és mi magunk is itt várjuk másoktól ezeket az együttérzéseket. Jól működik a rendszer: egy szép helyen járok, barátok vesznek körül, vagy végre hazajött a távolban élő rokon, együtt a család, és én már alig várom, hogy másoknak is megmutathassam, elmondhassam. Hogy velem együtt örüljenek. Minél többen érzik egyszerre, az öröm annál nagyobb lesz.

“Boldog mindenki, aki az Urat féli, és az ő útjain jár.” (Zsolt 128:1) MINDENKI. A Földnek minden szegletén találkozhatunk a Bibliával és azzal a bizonyos kereszttel. Az adatok szerint a keresztyének száma meghaladja a kétmilliárdot. Az adott zsoltárunk szerint mindannyian boldogok lehetnek… Boldog-e az a túlsúlyos tinédzser lány, akit minden osztálytársa kiközösít, kinevet és megaláz? Pedig már gyerekkorában elfogadta a Megváltót…

„Boldog nép az, amely tud neked ujjongani, amely orcád világosságában járhat, Uram!” (Zsolt 89,16) Előre leszögezném, hogy oda meg vissza vagyok a népemért, magyarságunkért. Kárpátaljaiként különösen erős ez a kötődés, becsületes megnevezése szerint nemzeti identitástudat. Ráadásul szerintem hatalmas kegyelem ránk nézve, hogy – elviekben – keresztyén nemzet vagyunk.

“Boldog az, akinek gondja van a nincstelenre, ha bajba kerül, megmenti az ÚR.” (Zsolt 41,2) Hiszem, hogy a gyermekkorban látott példák egy életre belénk ivódnak, és akarva-akaratlanul, de befolyásolják gondolkodásunkat és személyiségünket. Jók és rosszak egyaránt. Emlékszem, hogy gyerekként sokszor voltak „furcsa” vendégeink otthon. Hogy pontosabb legyek: nagymamám vendégei voltak. Emlékszem, hogy egy idős ember, akinek senki közeli hozzátartozója nem volt, gyakran szállt meg nálunk. Irritálónak éreztem a jelenlétét, nem is beszélve arról, hogy vizitjei gyakran napokig tartottak. De nagymamám befogadta, és azt mondta, hogy ez így jó és így helyes, mert neki nincs senkije. Arra is emlékszem, hogy cigány…

“Boldog, aki felolvassa, és boldogok, akik hallgatják ezeket a prófétai igéket, és megtartják azt, ami meg van írva bennük: mert az idő közel van.” (Jel 1:3)   Amikor először olvastam ezt az Igét, egy lelkész volt a szemeim előtt, aki egy közösség előtt felolvas a Szentírásból. (Nem tudom, hogy neked, aki ezeket a sorokat olvasod, milyen gyülekezeti élményeid vannak, de nekem a legtöbb ilyen emlékemre cseppet sem lehet elmondani, hogy BOLDOG…)  Elképzelem, ahogy a lelkipásztor nagy komolyan bejelenti, hogy honnan veszi a prédikáció textusát, majd némi komorsággal felolvassa a kiemelt igeverseket. Ez  idő alatt pedig a hívek nagy szomorúan  vagy…

 „Úgy örülök beszédednek, mint aki nagy zsákmányra talál.” (Zsolt 119, 162) Mikor elolvastam ezt a számomra eddig ismeretlen igerészt, bevallom elszégyelltem magam. Hát mikor örültem én úgy az Isten beszédének, mint a zsákmányomnak? No, nem a nemlétező vadászteljesítményemre gondolok, hanem azokra a pillanatokra, örömökre, mikor valami olyat találtam, ami nagyon az enyém, amibe nagyon bele tudtam bolondulni. Például mikor fél éves keresés után megtaláltam a tökéletes lámpát vagy azt az estélyi ruhát… és a kedvenc könyv a fa alatt – jaj, igen még most is csillogó szemmel mosolygok… Milyen jó érzés volt illegve-billegve mutogatni napokig ezeket a zsákmányolt kincseket a…

„A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak.” (Róm 12:12) Rengeteg félelmetes dolog van az életünkben, ehhez nem férhet kétség. De szerintem az egyik legfélelmetesebb mind közül a bizonytalanság. Amikor egyszerűen nem tudod, mire számíts, és nem tudsz rendesen felkészülni arra, ami jön. Én sokszor mondtam azt egy-egy nehezebb időszakomban, hogy ha valaki megígérné, hogy X nap szenvedés után rendeződni fognak a dolgok, mindent elviselek.  De ilyet, meglepő módon, egy ember sem tudott még ígérni nekem, legalább is soha nem úgy, hogy azt el is hittem volna.

„Boldogok, akik megfogadják intelmeit, teljes szívvel keresik őt” (Zsolt 119,2) Vettél már részt olyan vitatkozásban, aminek a közepén csendben rájöttél, hogy a másiknak van igaza, de úgy érezted, már túlságosan invesztált vagy az érvelésben, hogy engedj neki? Ilyenkor teljesen hülyének érzi magát az ember, és ideális esetben – miután az indulatok lecsillapodnak – később be is ismeri a hibáját. Az a helyzet, hogy még a jó szándékú, igaz intelmek megfogadásához is alázatra és bölcsességre van szükség. Emberektől persze nem mindig igazságos a kritika, amit kapunk. Létezik olyan, hogy rosszindulat és olyan is, hogy irigység. Ha ilyennel szembesül az ember, nehéz…

„… boldog, aki nem botránkozik meg énbennem” Mt 11,6 Ahogy haladunk a felnőttkorban és a felnőttkor felé, egyre nagyobb teret nyer kapcsolatainkban a csalódás élménye. Csalódunk magunkban, társainkban, az államrendszerben, egy tanárunkban, a szüleinkben, a lelkészünkben – és folytathatnám még tovább is. Minél közelebb engedünk valakit magunkhoz, annál fájdalmasabb a csalódni benne és annál nehezebben alakítjuk ki új kapcsolatainkat. Egy-egy fájdalmas példa után pedig lehetséges, hogy már az ismeretlenekre is a csalódásainkon keresztül fogunk nézni, és nem szavazzuk meg az alapvető bizalmat sem. Sőt, még az is előfordulhat, hogy távolságtartó, botcsinálta bölcsességünket megtámogatjuk József Attila soraival: „Kit anya szült, az…

“Boldog az a szolga, akit ilyen munkában talál ura, amikor megjön!” (Mt 24:46) Képzeld el, hogy megígéred az édesanyádnak/párodnak/lakótársadnak, hogy jó, majd akkor te most elmosogatsz. Az illető elmegy otthonról, neked feltűnik, hogy épp a kedvenc sorozatodat adják a TV-ben, vagy valaki épp rád írt fészen. És akkor kicsit a mosogatást inkább eltolod. És most emelje fel a kezét, aki ismeri az érzést, mikor anyu/apu/feleség váratlanul korábban megjön, és neked felgyorsul a szívverésed, és úgy pattansz fel, mint a bokorból kiugrasztott nyuszi, hogy hirtelen valahogy a másodperc tört részében mosogatást imitálj. Meg ilyen az is, mikor gyorsan bezárom a pinterestet…

„Boldog, akit kiválasztasz, és közeledbe engedsz, hogy udvaraidban lakozzék. Hadd teljünk be házad javaival, templomod szentségével!” (Zsolt 65:5) Nagy fába vágtuk a fejszénket, amikor ebben a böjti időszakban elkezdtük a boldogság keresését. Embert próbáló feladat ez még abban az esetben is, ha van előttünk egy bibliai vezérfonál, amihez igazodva kicsit más szemszögből is meg tudjuk vizsgálni a boldogságot. Hiszen annyira változatos formákban jelenik meg, különböző helyzetekben teljesedik ki a boldogság. Mégis, nem adhatjuk fel a keresését. Úgy látom, sokan a boldogságot azonosítják bizonyos tárgyak vagy kapcsolatok birtoklásával. Az új játékra váró és játékait folyton megunó gyermek magatartása ez, akit a…