A helyszín egy átlagos vasárnapi istentisztelet. Fülledt a levegő. Szinte érezni, ahogyan az évszázados padok magukba szívják a párát. Minden olyan lassú és megszokott. Nagyének: megvolt. Igeolvasás: megvolt. Imádság: megvolt. Ez utóbbi ma különösen is hosszúra sikerült. A lelkész már jó ideje magyaráz valamit a Szentírásból. Látszólag mindenki rezzenéstelen faarccal hallgatja a szónoklatot. Vagy így gondolják ők is, vagy pedig egyáltalán nem gondolkoztak még efelől. Azt mondtam, mindenki? Nos, nem mindenki. A hátsó sorokban valaki mocorog, fészkelődik, sóhajt, és alig bírja visszatartani magát attól, hogy bekiabálja: „Ez nem teljesen így van!” Nos, ebben a bejegyzésben erről a „kellemetlenkedő” alakról lesz…

Az egész azzal kezdődött, hogy volt tizenegy átlagos ember és egy küldetés: elmenni és tanítvánnyá tenni minden népet. Halászok voltak, vámszedők, politikai aktivisták. Annyi teológiai végzettségük volt, amit három év alatt Jézus mellett össze tudtak szedni. Egyetlen eszközt kaptak a küldetéshez: erőt, amikor eljött hozzájuk a Szentlélek. Az első gyülekezet annak idején egy emberként igyekezett azon, hogy minél szélesebb körben elterjedjen a megváltás híre. Akkora hatással volt rájuk Jézus tette, hogy nem tudtak hallgatni róla, az életük árán sem. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel (ApCsel 2,47). És ma? Növeli ma az Úr a gyülekezeteinket napról…

Úgy gondolom, hogy a vezetésről dédelgetett illúzióink akkor fognak igazán összetörni darabjaira, amikor belekóstolunk ebbe a szerepbe (akár egy nagyon rövidke időre is), vagy őszintén beszélgetünk olyan vezetőkkel, akik napról napra másokért felelnek és értük hoznak döntést. Amikor az előzőt kellett átélnem, s bár nem vagyok vezető, de hirtelen egy gyermekhét feladatai vártak igazgatásra, akkor rájöttem: döntést hozni nem is olyan egyszerű dolog, nem csak parancsolgatásból áll ez a pozíció és nagyon sokszor egyszerűen lila gőzöm sincs, hogy mit és hogyan is kellene tenni. Amikor pedig másokat hallgattam, olyanokat, akik nem csupán egy hétre veszik fel magukra ezt a ruhát,…

„Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez.” (2Kor 7,10) Sok a szomorú ember körülöttünk. Talán mi magunk is ebben az állapotban vagyunk, amikor e sorokat olvassuk. Ugyanis sok elszomorító dolog vesz körül. Megszoktuk, elfogadtuk normálisnak, a világ részeként. Azt is, hogy a népünk nem hallgat erről, hanem kimondja, kibeszéli magából, az átlagosnál többet panaszkodik a magyar. Néha egyszerűen jólesik kimondani, hogy mi bajunk a világgal, a környezetünkkel, az egészségünkkel, a munkahelyünkkel. Néha pedig hallgatásba burkolózunk, amikor már túlnő rajtunk a szomorúság. Amikor olyan terheket viselünk, olyan csatákat vívunk, amelyeket a…

A teremtés Uránál jobban senki sem tudja, hogy ki hogyan van összerakva, mire képes, mennyit bír. Ő képes angyalokat küldeni, ha arra van szükség, vagy természeti erőket, esetleg erős belső meggyőződést. Mégis úgy találta jónak, hogy ember legyen embernek támasza. Így ismerjük meg igazán önmagunkat, egymást – de legfőképpen az Ő atyai szívét.

Talán inkább most visszafelé kezdenék. Onnan, hogy Pál apostol egyszer azt merte mondani, hogy lesz majd olyan idő, amikor az emberek nem viselik el az egészséges, tiszta tanítást, hanem elegáns svédasztalos módra saját maguknak rakják majd össze, hogy mit is kell hinni, hogyan is kell élni és milyen módon kell Istennek tetszeni (2Tim 4,3). Nos, szerintem kitűnő első századi diagnózis ez posztmodern korunkról. Mert manapság tényleg lehet a fekete fehér, a keserű édes, a nem igen – csak legyen rá kereslet. A tolerancia és szolidaritás nemes zászlai alatt pedig sokféle hit és világlátás megfér, akár egy személyen belül is. Azt…

„Mert így szól az én Uram, az Úr, Izráel Szentje: A megtérés és a higgadtság segítene rajtatok, a béke és a bizalom erőt adna nektek! De ti nem akarjátok.” (Ézs 30,15) Őszintén megmondom, nehéz szívvel ültem le megírni ezt a mai bejegyzést. Egyre inkább forgott bennem a kérdés, hogy van-e értelme. Mármint írni egy olyan napra keresztyén töltetű üzenetet, amit főképpen nem az tesz különlegessé, hogy Istennek szentelt, hanem az, hogy országgyűlési választásokat tartanak rajta. Még a demokratikus országokban is hosszú árnyékot vetnek a választások. Évekkel előttük újraéled a kampánygépezet, igyekeznek pozícionálni a kulcsembereket, és kiépíteni az anyagi támogatók és lobbisták háttérszervezetét. Aztán elindul a direkt meggyőzési…

Képzeld el, hogy valaki odalép hozzád, és azt mondja: „az Úr azt üzeni neked,…” Szeretnéd hallani a folytatást? Én kaptam már ilyen üzenetet, nem is egyszer. Kálvinista neveltetésemnek megfelelően kedvesen megmosolyogtam, majd elengedtem a fülem mellett. Egyes mondatok viszont valahogyan később visszaköszöntek. Kíváncsi lettem, hogy mi ez az egész. Kutakodtam, faggatóztam, kikérdeztem az Urat. S rájöttem: a prófétaság is egy olyan dolog, amit kiöntöttünk a fürdővízzel.

Lelki ajándékok. Karizmák. Hm. Már a kifejezések hallatán/láttán is az ember kicsit megáll. Elgondolkozik egy pillanatra, hogy most igazából mit is gondoljon. És szerintem ez a pillanat nagyon fontos. Mert ilyenkor ezer meg egy kép, jelenet, beszélgetés, tapasztalat jelenik meg egyszerre, amelyek – kimondva vagy kimondatlanul – befolyásolják véleménynyilvánításunkat. Nekem például elsőként az, amikor bennfentes református ifjúsági órán a hittan tanár néni vehemensen magyarázza, hogy mindenféle „furcsaság” (értsd: nyelveken szólás és társai) már nagyon régen eltűnt, éppen ezért, aki ilyeneket mível, az valószínűleg az ördög cinkosa. Vagy például amikor messze elkerülve otthonról, a való életben találkoztam ilyen „ördögi” lelkekkel, akik…

Mondják, hogy egy kép néha többet mond ezer szónál. Bartolomé Esteban Murillo „Az Úr feltámadása” című festménye talán kétezernél is többet. Egészen véletlenül botlottam bele múlt héten ebbe a remekműbe, de egyből magával ragadott az egész jelenet és egyre csak érlelte bennem az idei húsvét üzenetét: hiába a sötétség, hiába az emberi alvás, az Ő feltámadása elhozta az öröm fényének idejét.

Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek! (Jn 19,20) Feszültek vagyunk, mert világunk telve van feszültséggel. Fáradtak vagyunk, mert lemerít mindaz, amiben élünk, nem látjuk a reményteljes jövőt, mert a küzdelmes és kiábrándító jelen leköti minden energiánkat. Ez a teremtett világ sosem kiáltott annyira a békesség iránt, mint napjainkban. Az utóbbi években a húsvét egyes keresztyének számára gyászünnep: a tavalyi évben az egyiptomi kopt és a pakisztáni keresztyének ellen követtek el merényleteket, azelőtt 148 kenyai egyetemistát végeztek…

Négy szerzőnk írta le, hogy mit is jelent számára Jézus áldozata. Tartalmas, személyes hangvételű, őszinte megfogalmazások születtek, melyeket szeretettel ajánlunk nektek. Szívből reméljük, hogy húsvéti gondolataitokat, csendjeiteket gazdagítani tudják majd. „A tavalyi nagypéntek nagyon különleges volt számomra. Igazából úgy volt az, hogy lelkileg teljesen összetört. Azt hiszem akkor fogtam fel – persze nagyon töredékesen – hogy mi is történt ott a kereszten. Emlékszem, hogy pont nagyhét környékén mentem el a lelkigondozómhoz, hogy arról beszélgessek vele, hogy megy az a tematikus imádságsorozat, amiben akkoriban részt vettem. Először kissé közönyös voltam, de végül kibukott belőlem a düh. Én ugyanis dühös voltam az…