Sok mindent tudok már, és valami azt súgja, hogy minden újabb tudásmag távolabb sodor a lényegtől. Mindent elemzek, és az agyam óhatatlanul is elméleteket gyárt, amik sajnos hajszálpontosak, logikusak: elhitetik velem, hogy már előre úgyis mindig tudom. Káros boszorkányság. Az imáim meg rendre üres csöndek. Abban reménykedem, hogy…

„Segíts a hitetlenségemen!” (Márk 9,24) Sivatagrengeteg közepén álltam: tele szomjúsággal és fáradtsággal. Mindenütt csak por. Végtelen krémszínű szárazság. Élettelen pusztaság az egész – gondoltam magamban. De mégis, hogy létezhet valami olyasmi, ami nem is lélegzik, ami képtelen arra, hogy megmozduljon?