Ha beírom a keresőbe a halál szót, akkor az Enter billentyű megnyomása után bizony feketébe borul a képernyő. Ilyen sötét a halálról alkotott képünk is. Kerülendő beszédtéma, gondolatnak sem kívánatos. Rosszul viselem a temetéseket (de ki nem…). Örökre fáj az a seb a szívünkben, amit egy szerettünk elvesztése…

Mit tennél, ha ez lenne az utolsó napod az életben?   Megölelnéd? Bocsánatot kérnél? Kimutatnád? Elmondanád? Világgá kürtölnéd? Megdicsérnéd? Elfelejtenéd? Megjavítanád? Megmosolyogtatnád? Megmosolyognád? Szégyellnéd? Belekezdenél? Oda mennél? Elmennél? Felállnál? Újrakezdenéd? Elsírnád? Újragondolnád? Meghallgatnád? Megértenéd? Lehajolnál? Felemelnéd? Felhívnád? Megírnád? Megköszönnéd? Hálát adnál? Befejeznéd? Visszamennél?  Elvágnád? Összekötnéd? Kétségbe esnél? Leporolnád?…

„Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.” (Zsolt 90,10) Egy életértelmén-töprengős, esős éjjelen, mikor épp nem a holnap, hanem a tegnap foglalkoztatott, nagyot markolva visszanyúltam a múltamba. Sokepizódos emlékeket kerestem a felhőtlen gyermekkor örömeiről, az első…