Örvendetes, hogy sok-sok jó gyakorlat létezik már a kisgyermekes anyukák és apukák bevonásával kapcsolatban a gyülekezeti életbe. A legszerencsésebb helyeken üvegfallal elválasztott kényelmes babaszobákból vehetnek részt a szülők is a vasárnapi istentiszteleten, klubok és kiscsoportok is szerveződnek számukra, de még így is sok gyülekezetben kérdéses a kisbabások helye az alkalmakon. És kár lenne tagadni, hogy olyan is létezik, hogy a „síró gyerekes” szülők nem érzik magukat szívesen látott vendégeknek, amikor a hátsó sorokban próbálják csemetéjüket csitítgatva meghallgatni a prédikációt… Így évekre, vagy akár véglegesen is kieshetnek a gyülekezeti életből.
És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy egyébként az otthoni, privát imaéletet is teljesen felboríthatja egy kisgyerek csodálatos születése. Az ember a szokások rabja, és ez azt is jelenti, hogy szükségünk van arra, hogy néhány feladatunknak automatikus helye legyen a napirendünkben, hogy az időbeosztás folyamatos újratervezésén mentális energiát takarítsunk meg, például: minden nap reggel vagy épp elalvás előtt imádkozunk. Ez nem jelenti azt, hogy maga az ima is csak egy rutin, mindössze azt, hogy mindennap ugyanabban az időben szánunk rá időt, hogy semmiképp se maradjon ki, ami fontos. De bármilyen jól szervezett szülők is vagyunk, és bármekkora szerencsénk is van a gyerekünk természetével és igényeivel kapcsolatban: a napi rutin egész biztosan a feje tetejére áll minden friss szülő életében (aki részt vesz a gondozás körüli feladatokban). És nem is olyan könnyű ezeket a jó napi szokásokat az új életritmus részévé tenni. Szinte hihetetlen, hogy a mi családunkba már négy éve megérkezett az első kisbaba. És leírni is nehéz, hogy épp ennyi idő óta esett ki a napi rutinomból az imádkozás…
Nem nehéz ebben a helyzetben azt érezni, hogy teljesen megbuktam ezen a teszten. Isten megáldott bennünket, én pedig cserébe hálátlan vagyok. Mi több: a saját lelki igényeimet veszem semmibe, amikor a reggeli imádkozás helyett a gyerekek ellátásában veszek részt, az esti imádkozás helyett pedig mondjuk alszom vagy őket altatom, és közben nem találom meg a napomban azokat a mindig máskor előforduló csendes, szabad perceket, amiket Istenre szánhatnék.
Lehetséges, hogy van is helye a bűntudatnak ebben a helyzetben, de az biztos, hogy nem ebben rejlik a megoldás: bűntudatból visszakullogni Isten elé még mindig nem az a spirituális kapcsolat a Teremtővel, amire vágyom, vagy amiben korábbi életszakaszaimban időnként már részem is volt. Azt hiszem, a megoldás inkább az imaélet átgondolása és adaptálása ehhez az új élethelyzethez.
Amik nekem segítenek az Istennel való kapcsolattartás rendszeressé tételében, azok a rövid, spontán imádságok a napi tevékenységek közben. Igaz, hogy ezek nem ugyanazt a hatást érik el, mint például az elmélyült Bibliaolvasás vagy a csendes elmélkedés, mégis, én határozottan érzem a hatását a lelki nyugalmamra a reggeli autóvezetés közben hangosan elmondott pár mondatos imámnak, és az aggodalmaim közepette kimondottaknak is. Ahogy a csendben elsuttogott „köszönöm, Istenem”, vagy „kérlek, légy most velem” is segít abban, hogy érezzem Isten segítő jelenlétét az életemben. Biztos vagyok benne, hogy az imára szánt idő mennyisége egyáltalán nem lényegtelen, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne legalább a rövid, odaszánt perceimben az ima minőségére törekedni (ha már a mennyiséggel problémám van). Például úgy, hogy kendőzetlenül őszinte próbálok lenni, vagy megpróbálok ráhangolódni a bennem élő Jóra, a Szentlélekre, aki fáradt vagy frusztrált állapotomban is vezetni próbál.
Elég sok dörgedelmes prédikációt hallottam életemben ahhoz, hogy már halljam is a fejemben, mit válaszolnának minderre egyesek: ha igazán fontos lenne számodra az Istenkapcsolatod, akkor fél órával hamarabb felébrednél, és imádkoznál. És ha az ima tényleg csak az önuralomról és az elköteleződésről szólna, és így csak egy újabb feladat lenne, amit ki kell pipálni, akkor igazuk is lenne. De az ima kapcsolat, nem pedig performansz. A kapcsolatok pedig időnként a hosszú, mély beszélgetések által növekednek, máskor pedig attól, hogy jelen vagyunk egymás életében. Isten meghallgat az elmélyülten vele töltött időben, akkor, amikor csak egy kétségbeesett segélykiáltásra telik tőlem, és meghallgatja azt a sóhajt is, amit nem is tudok szavakba önteni. És nem azért, mert bármilyen módon kiérdemeltem a figyelmét. Csak azért, mert az Övé vagyok.
Molnár-Kovács Dorottya
