„Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek! És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. Jézus erre ismét ezt mondta nekik: Békesség nektek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket. Ezt mondva rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyetek Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.” (Jn 20,19–23)
Békesség nektek! Sálóm! – ahogy Ő mondta.
Amikor a feltámadt Jézus belépett tanítványai közé, ez az ezerszer hallott, átlagos köszöntés kicsit másképp hatott, mint korábban. Ez volt az első alkalom, mikor Jézus halála örömhírré, evangéliummá vált. Biztos beugrott egy-két tanítványnak, akik hozzánk hasonlóan (és Jézushoz, ha értitek a célzást (Lk4)) szerették Ézsaiásnál felcsapni a Szentírást, hogy olvasták: „Ő szenvedett, hogy nekünk békességünk legyen.” Aztán megmutatta a kezeit és az oldalát, hogy tovább magyarázza az Igét: „Az ő sebei árán gyógyultunk meg”. Akik jól értenek a Bibliához azt mondják, hogy ez az alkalom a keresztyén istentisztelet prototípusa, mint mikor Krisztus jelenlétét megérezzük a húsvéti úrvacsora liturgiája közben. Egyértelmű az üzenet, a tanítványok örülnek, a halál legyőzetett, a bűn is legyőzetett, a békesség nem egy jókívánság többé, hanem ajándék Jézustól. Mintha csak azt mondaná: békességet szereztem nektek.
Persze ez a békesség, ahogy a kegyes szólamok hangsúlyozzák, más fajta béke, mint amit a világban kaphatunk. Olyan békesség, ami a nagy Megbízó új megbízásából fakad. Jézus tanítványaira lehelt. Különleges pillanat lehetett, mert az Újszövetség írói szerint ez csak ekkor, egyetlen egyszer történt meg. Emlékeztetve minket az első, jól elrontott megbízatásra, amikor a teremtés hajnalán az élet leheletével emberré tett minket Isten. A tanítványság békessége az új küldetésben adatik. Vegyetek Szentlelket! Kapcsolódjatok újra Istenhez! Nézzétek, amilyen világos, hogy Isten Jézust elküldte a világ megváltására, ahogyan Jézus rábízta magát a nagy Megbízóra, ahogy Isten az Ő hatalmával feltámasztotta Őt a halálból, úgy küldi a tanítványokat! Éljetek újra az eredeti küldetésben, Isten jelenlétében!
A feltámadás csodája és a keresztyének békessége egyaránt ebből a megbízatásból fakad. A saját életprogramod, a világban lejátszódó program nem hordozza a békességet. Nem kell csodálkozzunk, hogy hatalma nem szolgálja az ilyen terveket, és bár csalódás sokszor számunkra, de a mieinket sem. Isten csodálatos hatalma ott jelenik meg, ahol az Ő tervét valósítják meg a tanítványai. Erre bátorítanám magunkat. (Jézus terve szintén Lk4)
Mellékesen Jézus évszázadokon átívelő teológiai vitaindítóként ezt mondja nekik: „Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akiknek pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.” Én most nem indítom meg a vitát, mert biztos vagyok benne, nem a mi hatalmunkról, hanem az új küldetés mibenlétéről van itt szó. A feladat nem más, mint a Jézusban jelenlévő bűnbocsánatot megosztani ezzel a világgal, hogy mindenki megbékélhessen Istennel. Jézus tanítványainak békessége abból fakad, tudják, hogy ez az egyetlen út, és ezen járnak. (Én senkinek a bűneit nem akarok megtartani, remélem, senkié sem marad meg miattam.)
Békesség nektek!
(És egy tanács a végére: keressetek magatok mellé egy olyan tanítványt, aki hisz benne, hogy a ti bűneitek is megbocsáttattak! És persze, tudassátok ezt ti magatok is azokkal, akiket szerettek.)
Horváth Dániel
