„Mit tanítanál meg a gyerekeknek Jákób története kapcsán az elsőszülöttségi jogról és az atyai áldásról?” – hangzik a kérdés egy tanfolyamzáró vizsgán. „A csalással megszerzett dolgok nem tesznek boldoggá, hiszen, ha tovább olvassuk a történetet, látjuk, Jákób mennyi bajt hozott a fejére” – jön rövid gondolkodás után a válasz.
És ez annyira tipikus.
Igen, Jákób tényleg nem tudott sokáig örülni a szerzeményének. Ahhoz sem fér kétség, hogy nem épp a legkedvesebb módszereket választotta. És nem, nem kell elhallgatni Isten harcosáról, hogy sajátos módon értelmezte az együttélés szabályait.
De hogy van az, hogy amikor jogról és áldásról szól a téma, a büntetés és a magunk okozta átok kerül reflektorfénybe? Vagy hogy amikor kinyílik a Biblia, az ember csak a nyomorult voltát tudja kiolvasni belőle?
Valóban az a fő üzenete a Bibliának, hogy jaj, férgecske Jákób, te sose csinálsz jót?
Amikor anno elkezdték összerakni a Biblia könyveit, az egyházatyák úgy gondolták, hogy az Ószövetség a teremtés történetével kezdődjék, az Újszövetség pedig az evangéliumokkal. Mert ezek az alapok: kicsoda Isten, mit tett Jézus, hogyan van jelen a Szentlélek ebben a világban.
Csak az érdekesség kedvéért: keresd ki a páli levelek elejét, és figyeld meg, hány esetben találod ezt a szófordulatot: „Bűnbánat nektek és szent nyugtalanság!” Megsúgom: sehol.Még csak a korinthusi gyülekezetet is úgy köszöntötte: „Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.” Pedig ők aztán nem vastagon szorultak rá a pátyolgatásra vagy udvarlásra!
Vagy nézzük meg, János apostol milyen szavakkal indítja el a Jézusról szóló bizonyságtételét: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. János bizonyságot tett róla, és azt hirdette: Ő volt az, akiről megmondtam: Aki utánam jön, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én. Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre. Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jött el.” (János 1, 14-17)
A törvényről, az igazságról nagyon sokat tudunk: bűnösök vagyunk, meg kell térni. De vajon mit mondtak nekünk az Atya egyszülőttjének dicsőségéről? Vagy a kegyelméről – azon túl, hogy nagyon is rászorulunk? A teljességéről, amire el vagyunk hívva?
Mennyit foglalkozunk a jogainkkal, amiket Krisztus érdeméből kaptunk? Az ajándékainkkal, amiket a kegyelem terem bennünk?
Keresztelő János jól mondta: Jézus valóban nagyobb nálunk. És nem csupán azért, mert előbb volt, mint mi.
Nagyobb nálunk, mert Ő nem az önmarcangolás, a hibáztatás útját kínálja nap mint nap, hanem a kegyelemben való megerősödését. Hogy amikor a bűn megkísért, ne mondhassuk: úgyis mindegy, én már csak ilyen vagyok, esendő kis féreg. Még ha ez is a tényállás, Krisztus megváltottjaként jogunk és lehetőségünk van megállni az igazságban, az áldás útját választani a bűn átka helyett. Még akkor is, ha eddig mindig mellé nyúltunk.
Nagyobb nálunk, mert nem a hibáinkon és mulasztásainkon keresztül néz ránk, bár megtehetné, hiszen akad belőlük jócskán. Ha ezredszer bukunk is el, Ő megfogja a kezünket, és felkínálja az újrakezdés lehetőségét. Újra és újra, fáradhatatlanul.
Nagyobb nálunk, mert mi hajlamosak vagyunk minden bibliai igeszakaszban azt keresni, hogy mennyire híján vagyunk Isten dicsőségének, Ő viszont mindegyikben arra mutat rá, mekkora nagy a kegyelem.
Nagyobb nálunk, mert nem érdekli, hol kellene már tartanunk a papírformák szerint. Az a fontos Neki, hogy milyenné akar formálni, és a saját tempónkban terelget. Ha kell, az orrunknál fogva is akár.
Nagyobb nálunk, mert mi görcsösen azon igyekszünk, hogy felszínen tartsuk az igazságot, Ő viszont nem fél túlhangsúlyozni az odafigyelést, megbocsátást, megbecsülést, szeretetet. Valamiért úgy gondolja, erre nagyobb szükségünk van – elmarasztalást úgyis kapunk és adunk épp eleget.
Nagyobb nálunk, mert azt gondolnánk: az evangelizálás leghatékonyabb módja az, ha egy nagyhangú prédikátor leüvölti az ember haját. Pedig sokunkat egy csendes, képre pingált mondat ütött szíven – akkor, amikor még eszünk ágában sem volt Őt keresni: „DE most így szól az ÚR, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézsaiás 43,1)
Lehet, hogy bűnbánat és szent nyugtalanság kerget Isten karjaiba – de ott tartani a kegyelem és a békesség fog.
Olasz Tímea
