Örömteli emlékek lengenek körbe, ahogy a szüleimmel töltött karácsonyokra gondolok vissza. Mi is minden évben állítottunk fát, általában lucfenyőt, ami hol ritka, hol féloldalas volt, de a gyermekszememnek mindig gyönyörű. A díszeink nem igazodtak a divathoz, még csak nem is nagyon változtak: évről évre ugyanazok a díszek sorakoztak a fa ágain, s ezt a jól megszokott társaságot minden évben egy-két új dísz frissítette fel. A csúcsdísz is állandó volt, viszont az sosem vált unalmassá. Csillogó szemekkel meredtem a fa tetejére, csodáltam a karácsonyfa ékét, csámpás fánk legmagasabb pontját. Fölfelé tekintő gyermekszemeim idén arra emlékeztetnek, hogy pillantásom iránya bárcsak megmaradt volna!
Ilyenkor, karácsony táján minden magára szeretné vonni a figyelmünket. A díszpompába öltözött város, a fényfüzérekkel szegélyezett kirakatok, az ünnepi sürgés-forgás, a végtelen ajándékhajhászat – minden azt akarja, hogy rá koncentráljunk. És ezt sikerül is elérniük: túlságosan lekötik a figyelmünket a velünk szemmagasságban történő dolgok. Pedig gyermekkorunkban mindannyian tudtuk, hogy merre kell tekinteni. A fa csúcsa felé, illetve azon túl: amerre a napkeleti bölcsek is néztek, amelyik irányba a pásztorok tekintettek, ahonnan az angyalok hírül hozták a Megváltó születését.
Emlékeztessen az idei fenyőd csúcsdísze, a szemmel látható, kezekkel tapintható, érzékszervekkel felfogható karácsony ezen csodás kis kelléke, a láthatatlan karácsonyra. Arra, hogy Isten eljött a Földre és közöttünk lakott. Mindezt pedig értünk – érted – tette.
Keresztyén Eszter
