„Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: „Láttuk az Urat.” Ő azonban ezt mondta nekik: „Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.” Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: „Békesség néktek!” Azután így szólt Tamáshoz: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő.” Tamás pedig így felelt: „Én Uram, és én Istenem!” (Jn 20,24–28)
Tamás alakja a húsvéti eseménysorozatban tulajdonképpen a modern ember alakja. Hiszen kételkedik, kritikusan gondolkodik, nem tudja tényként kezelni és elfogadni, amit a barátai, tanítványtársai mondanak. Egyfelől fájdalmas így látni őt, apátiában, gyászban, hiszen a történet elején neki csak egy halott mestere, halott Krisztusa van. De épp ilyen szívfájdító látni a többi tanítványt is húsvét reggelén, azon a bizonyos első vasárnapon, amikor hajnalban hazarohannak az asszonyok, és levegő után kapkodva elmondják az örömhírt: a sír üres! Senki nem hisz nekik, üres fecsegésnek tartják ezeket a szavakat. Pedig annyi mindent láttak már ezek az emberek, a lehető legbensőségesebben ismerték már Jézust, az elmúlt három év megszámlálhatatlan csodájának már felül kellett volna írnia a földhözragadt logikájukat, megveszekedett materializmusukat – de nem így történt. Kételkedtek. Tamás is kételkedett. Mi is megkérdőjelezünk szinte mindent magunk körül. A XX. század borzalmai óta kétségbe vontuk mindazt, ami emberré tesz, és nehezen tudunk hinni az irgalomban, a feltétel nélküli szeretetben, az érdekmentes emberi kapcsolatokban. A fiatalok egyre kevésbé hiszik el, hogy érdemes tanulni, kitartóan dolgozni, családot alapítani. Annyi dolog széthullott, tönkrement körülöttünk. Egyre kevésbé hisszük, hogy van értelme tervezni, jövőről gondolkodni – hiszen egy világjárvány mindent keresztülhúzhat. Kétségek közt élünk, kétségbe estünk. Tamást az ő kétségbeesésében éri a hír: Krisztus feltámadt!
Ott és akkor ő nem örömmel, hanem keserű kételkedéssel válaszolt: valóban feltámadt? Az ő érzékelésében csak a töviskorona, a korbács, a vasszegek és a kereszt voltak valóságosak. Elhurcolták mellőle a Mestert, a fához szegezték, nincs többé – ennyit látott. Ennyit fogott fel a körülötte folyó eseményekből. És igen, legtöbbször mi is csak ezt érzékeljük: megint elment valaki közülünk. Még élhetett volna. Úgy fáj ez, úgy hiányzik. A járvány rávilágított arra, hogy e tekintetben mi is arra figyelünk, arra fókuszálunk leginkább, ami az emberi lét törékenységét, mulandóságát mutatja. Lelki csőlátásban szenvedünk, és csak riasztó számokat, lélegeztetőgépek és védőruhás orvosok garmadáját látjuk, zsákokba zárt, sírba ereszkedő testeket, amelyekben nemrégiben még egy kedves szülő, barát, szomszéd lakott. A halál nagyon is valóságos, de vajon mi a helyzet az élettel?
– Krisztus feltámadt. – Nem hiszem! – mondja Tamás, és mondják ma is sokan. Túlságosan is berendezkedtünk a földi életre, években, évtizedekben gondolkodunk, miközben a halálból visszatérő Krisztus értésünkre adja: ez csupán az előszoba, kerülj beljebb! Lásd meg: több az élet!
A világunkat létrehozó Atya mennyei tervezőasztalán mindig is az élet volt a középpontban, soha nem a halál. Körülöttünk most is minden erről beszél, habár a gondterheltségünkben, a kétségbeesésünkben talán észre sem vesszük ezeket: a virágba boruló természetet, a feléledő állatvilágot, a mozgó, nyüzsgő, élettől duzzadó környezetünket. Nem, soha nem a halálé az utolsó szó. Mindig az Élet Uráé. Krisztus váltsághalála és feltámadása életet hoz. Mit is mond Tamásnak? Gyere, tedd ide a kezed! Nézd, valóban én vagyok! Ne gyötrődj többé a kétségeid között, hanem hidd el: ez IS valóság. Hiszen mit is jelent hívőnek lenni? Naivitást, gyermeteg ábrándozást? Egyáltalán nem. Sokkal inkább annak a belátását, hogy több az élet annál, mint amennyit most érzékelünk belőle. A halál pedig kapu, amelyen szükségszerűen átlépünk majd az ideiglenesből az örökkévalóba, az időtlenségbe. A kétség láncai lehullnak Tamás lelkéről, és kimondja: „Én Uram, és én Istenem!” Már nemcsak a keresztfán meghalt Krisztust, hanem a Győztest, a Feltámadottat is ismeri. Ide kell megérkeznünk! Rettegés helyett reménység – erre nevel bennünket Krisztus. Ő mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?” (Jn 11,25–26) Feleljük élő hittel: Hiszem, Uram, hogy Te vagy az Élet! Hiszem, Uram, hogy engem is megváltottál ott a golgotai kereszten! Hiszem, hogy Benned és Általad én magam is örök életet nyertem! Ámen.
Szimkovics Tibor
1 Hozzászólás
„Tamás alakja a húsvéti eseménysorozatban tulajdonképpen a modern ember alakja.” Biztos? Úgy gondolod,hogy régebben az emberek sokkal jobban elhittek olyan dolgokat amiket nem láttak? Ha így van,mért van ez? Lehet,hogy a mai ember azért hisz kevésbé mert sokkal több információ birtokában van? Ezt rögtön cáfolja Tamás,aki kétezer évvel ezelőtt élt. Talán az igazság ott lehet,hogy a modern ember és a régebben élt emberek más dologban voltak hitetlenek és másban is hittek. A régiek például hittek az sátánban,aki mint a gonosz megtestesítője,a rossz dolgok okozója. Mondjuk ebben a hívők a mai napig nem változtak,a többiek pedig felismerték,hogy a gonosz nem egy elképzelt patás vagy személy,hanem a bennük lévő rossz gondolatok,hasonló a jóhoz csak az ellenekézője.
„Pedig annyi mindent láttak már ezek az emberek, a lehető legbensőségesebben ismerték már Jézust” Elgondolkodott valaki azon,hogy mért nem hittek Jézusban? Előttük járt a vízen,előttük támasztott fel halottat,rengeteg csodát tett, és mégse hisznek benne. Elgondolkodtál ezen? Vagy pedig a hatás kedvéért lett így megírva,hisz nagyon hatásos,hogy még ők sem hisznek,aztán mégis hisznek.
„Mi is megkérdőjelezünk szinte mindent magunk körül.” Igen,amit kellene azt meg gondolkodás nélkül elhisszük. Ilyen az,mikor Istenről azt a képet festik le,hogy gyilkos. Gondolkodás nélkül elhisszük,hogy bosszú álló. Fel sem merül bennünk,hogy egy tökéletes lélek nem áll bosszút a másikon. Érdemes lenne elgondolkodni,hogy a vízözön idején egy csecsemőnek miért kellett áldozatnak lennie? De nem,mi nem vagyunk hitetlen Tamások,mi mindent elhiszünk,mert ezt követeli meg a hitünk. Pedig a hitnek is vannak határai,mikor azt kellene mondanunk,hogy :állj,ne tovább!! Jézus embereket gyógyít,rendben. Jézus feltámadt,rendben. Isten halálra köveztetett egy zsidót aki szombaton rőzsét gyűjtött,na állj,ezt már nem. De elhiszünk mindent,mert fanatizálva vagyunk,oly ügyes módon,hogy észre sem vesszük.
„nehezen tudunk hinni a feltétel nélküli szeretetben” Még Istentől sem tudjátok ezt elfogadni. Most dühös vagy rám és nem értesz velem egyet,de érted egyáltalán mit írok? Érted? Nem. Ha értedén,akkor tudnád,hogy azt írom Isten a végtelen szeretet,mely nem képes az embernek kárt okozni. Ha ezt bűnnek tartod,legyek bűnös,de az én istenképem (Isten a szeretet) nem ütközik az istenképzetemmel (Isten nem okoz kárt nekünk), a tiéd azonban ütközik.
„A világunkat létrehozó Atya mennyei tervezőasztalán mindig is az élet volt a középpontban, soha nem a halál.” Erről beszélek!! Tudod te is,ám hitetlen Tamás módjára a saját elképzelésed nem veszed komolyan. Mit is írsz.”soha nem a halál”. Itt igazad van,de abban a pillanatban mikor olvasod a Bibliában ,hogy isten gyilkol,elfelejted miben hiszel magadban és elhiszed a több ezer éves ember istenképzetét. Ahelyett,hogy felelősséget mernél vállalni és kiállni azon hited mellett,hogy Isten „soha nem a halál”. Tudod mért teszed ezt, mert így nőttél fel,ebben vagy biztonságban. És amiben biztonságban vagyunk,még ha rossz is,nem változtatunk. Helyette a könnyebbik utat választjuk,megmagyarázzuk,Isten mért gonosz,mért bosszúálló és mért gyilkos. Ez a vallásotokban gyökeredzik,ami azt mondja „higgy”. Én is azt mondom,de azért gondolkodj is.