„Megtörténhet velem is…” Azt hiszem, mindannyiunkban mélyen vannak félelmetes gondolatok nehéz terhekről, próbatételekről, melyekről azt gondoljuk, hogy ha megkapnánk úti csomagként erre az életre, abba beleszakadnánk, beletörnénk. S ezzel párhuzamosan időről időre fel-felbukkannak előttünk azok arcai, akik bizony nem egy könnyű életúton lépdelnek, hanem nap mint nap olyan nagyságú próbákkal kell szembenézniük, melyeknek még a gondolata is remegéssel tölthet el bennünket. S mindezt kibírják. Pedig nem tűnnek erősebbnek, nagyobbnak, mint mi… mégis hatalmas erő lakik bennük. Ők a példái annak, hogy az ember Istennel mindennel meg tud birkózni, mindent túl tud élni. Ők azok, akiknek a tekintetéből erőt kaphatunk mi is. Ilyen ember Balogh Judit számomra, aki bár látszólag egy törékeny teremtés, valójában az egyik legerősebb ember, akit valaha ismertem.
Íme az ő története:
„Mikor fiatal koromban elképzeltem magam felnőttként, hogy majd mihez kezdek, mi leszek, nem sejtettem, hogy ez lesz majd az én történetem. A kisfiam koraszülött, oxigénhiánnyal született. Körülbelül egy hetes korában jelentkeztek az első rohamai, a kórházban közölték velem, hogy epilepsziás. Negyven napos kórházi megfigyelés után mehettünk haza először. Aztán jártunk a kontrollokra, ahol azt mondták, előfordulhat, hogy egyéves korára teljesen elmúlnak a rohamok és utoléri a kortársait – nem kell aggódni, minden jól fog alakulni. De a gyerek nem fejlődött, a rohamok pedig a gyógyszerek ellenére is folytatódtak. Én addig nem találkoztam epilepsziás beteggel, nem láttam még rohamot, a családom tagjaival a saját bőrünkön kellett megtapasztalni, mivel is jár egy ilyen roham. Mikor elvégezték az MRI-t kiderült, hogy nem csak az epilepszia, nem csak a koraszülött állapot az, ami miatt a kisfiam elmaradt a fejlődésben: az agyának egy része fejletlen, jóval kevesebb barázda található rajta, mint egészséges állapotban. Ezután már nem biztattak. Megmondták, hogy ezzel a betegséggel kell élnie, nem lesz soha egészséges. Szembesülnöm kellett vele, hogy a kisfiam fogyatékkal élő, nem tud beszélni, járni, ülni, egyedül a fejét sem bírja megtartani. A legnehezebb az elfogadás volt, sok időbe telt mire ezt fel tudtam magamban dolgozni. Nem értettem, hogy minek velem történik ez, átsírtam az éjszakákat, az imádságaimban is csak panaszkodtam Istennek, hogy minek velünk történt ez, minek nekem adta ezt a terhet, amit én egyszerűen nem bírok elhordozni. Betegnek látni, szenvedni látni a gyermeked – tényleg nincs annál nagyobb fájdalom egy anya számára. Magam alatt voltam, teljesen elvesztem. Innen emelt ki engem az Úr, erőt adott, segített megérteni azokat a dolgokat, amik történtek.
Sokszor eszembe jutott abban az időszakban Jób története, panaszai és bűnbánata. »Mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít.« (Jób 5,18). Ahhoz, hogy el tudjam látni a feladataimat, hogy ott legyek a fiam mellett mindenben, ami csak jött, erő kellett – és tudtam, hogy azt csak Isten tud nekem adni. Sokszor mondogatták nekem a barátok, ismerősök, hogy mennyi erő van bennem, hogy mindezeket át tudtam és tudom élni, erre mindig azt feleltem, hogy nincs is erőm, gyöngének érzem magam. De amikor visszagondoltam minden nehézségre, amit már átéltünk a gyermekemmel, a rohamokra, a kórházban eltöltött napokra, a másfél évvel ezelőtti 9 napos intenzív osztályra – ami után másodszor is visszakaptam a kisfiamat –, rájöttem, hogy minden erőt megadott nekem Isten ahhoz, hogy ezeket el tudjam hordozni. Isten mindig velem volt, és soha nem hagyott el engem. Amikor a kisfiam legutóbb tüdőgyulladással az intenzívre került, életem leghosszabb 9 napját éltem át, ráadásul csak perceket lehettem mellette. Aztán szinte egyik napról a másikra jobban lett, és kikerülhettünk az intenzív osztályról. Emlékszem, az orvosok úgy emlegették: csoda. Valóban csoda volt, jól tudtam.
Az életünk továbbra sem lett egyszerűbb, minden nap meg kell küzdenünk vagy az evéssel vagy éppen az alvással vagy egy-egy betegséggel, és persze tudom, hogy a holnap sem lesz könnyebb, de azt is tudom, hogy Isten mellettem lesz, és nem kell ezt egyedül csinálnom. Bence, a betegsége, hogy ezáltal közelebb kerültem Istenhez engem is megváltoztatott: ma már másként szemlélem a világot, minden apró dolognak tudok örülni, akár egy átaludt éjszakának, egy apró mosolynak is – meg tudom látni mindenben a csodát.”
A holnap rejtély előttünk. Nem tudhatjuk, milyen próbatételek várnak ránk. Viszont egy biztos: ki fogjuk bírni. Ó, persze nem azért, mert a mi vállunk mindent elbír – sokkal inkább azért, mert van, aki megerősítsen bennünket. Az út végén pedig talán az is megadatik majd nekünk, hogy megértsük miért is ez volt a mi utunk.
Papp Adrien