Szeretni jól

„Fogadjátok be tehát egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére” (Róm 15,7)

A házassági eskü, amelyet a református szertatás szerinti esküvő során minden pár elmond, azzal az alapvetéssel kezdődik, hogy azt, akinek a kezét fogva Isten színe előtt vagyok, szeretem. A legtöbb házasodás előtt álló párnak olyan magától értetődő ez a mondat, hogy át is ugranak fölötte, inkább figyelnek a hosszú felsorolásra, amely a hűségről, megelégedésről, szentségről, boldogságról és boldogtalanságról szól. Azonban talán jobb lenne az első mondat után egy kérdést feltenni magunknak: rendben van, hogy szeretem azt, akit elveszek/hozzámegyek feleségül, de jól szeretem? Látszik az érzelmeimen, döntéseimen, hogy a másikkal tényleg egy életre szeretnék szövetséget kötni?

A kapcsolat elején, amikor még minden szárnyal, könnyű úgy rosszul szeretni egymást, hogy nem veszitek észre. Ebben a szakaszban elnézően, türelmesen, a változás titkos vágyával a párok elviselik egymás jellemhibáit, és csendben remélik azt is, hogy egyszer megnyílik a másik szeme és meglátja: nem arra van szüksége, amit kap tőle, vagy nem úgy. Ekkor még a másik önzése, szurkálódásai és rossz szokásai is vonzóak, hiszen igyekszünk hibáival együtt elfogadni őt. Azonban, ha nem kapunk gyorsan észbe, azt vesszük észre, hogy az ilyen kapcsolat – ahol minket nem jól szeretnek – inkább lemerít és kicsontoz bennünket, minthogy a kiteljesedésünket szolgálná. Elkezdenek fogyni az életörömünk tartalékai, és elindulunk a megfáradás útján.

A fenti, szövegkörnyezetből kiragadott igeszakasz által az apostol tanít jól szeretni. Nem párkapcsolati tanácsadással jön elő, és nem házasságmentő ötleteket dob be, hanem egy olyan dologra kér, ami már túl egyszerűnek is tűnhet: fogadjátok be egymást. Ne csak összebútorozzatok, összefeküdjetek és házasságot kössetek, hanem ha szeretitek egymást, fogadjátok is be. Ez természetesnek tűnik, de egyáltalán nem az, mert az önző életmód szokásai, amikben a fiatal felnőtt észrevétlenül is begyakorolja magát, míg egyedül van, a kapcsolat további kerékkötőiként szolgálnak. Ha ezek az egoista attitűdök megmaradnak, akkor a kapcsolat manipulációs hálózattá válik, ahol a másikat rá kell vennem arra, ami nekem jó, sőt még el is kell hitetem vele, hogy mindez az ő érdekeit szolgálja és érte történik. Így a másikat nem befogadom, hanem kihasználom, mint az életem egy újabb tartozékát.

A másik befogadása ott kezdődik, hogy helyet csinálok – ha kell, nagytakarítással és lomtalanítással – a másik számára. Helyet a szekrényben, a konyhában, az élettérben és az életben. Felkészülök arra, hogy ne legyek tele a magam gondolataival és érdekeivel, hanem a másik öröme az én örömöm, fájdalma az én fájdalmam is legyen. Ezért is kapcsolja össze Pál apostol a befogadás témáját Krisztussal, aki befogadott minket Isten családjába és megbocsátotta bűneinket. Helyet készített nekünk ott, ahova magunktól semmiképpen nem jutottunk volna el. Nem nézte, mennyi keveset hozunk a Vele való kapcsolatba, hanem azt a mennyei gazdagságot, amit Úrként ő birtokolt, mind a rendelkezésünkre bocsátotta. Nem zárt be előttünk egyetlen ajtót sem, de kinyitotta a mennyországot a hit számára.

Ezzel a példával a szemem előtt nekem fájdalmas lecke volt, amikor azzal kellett szembesülnöm, hogy az általam szeretetnek nevezett hozzáállás voltaképp nem más, mint az énközpontúságom feldíszítése. Megalázott, de ki is józanított, felnyitotta a szemem rengeteg kárra és szemétre, amik akadályozták azt, hogy a számomra legkedvesebbeket építően, jól szeressem. Hiszem, lehetséges a változás, mert Jézus úgy fogadott be engem a szeretetébe, hogy nem voltak előzetes elváráslistái, és pont ez a feltétel nélküli szeretet nyert meg engem is. Nézz rá te is közelről a szeretetedre, és ha neked is szükséged van rá, imádkozzunk és tegyünk a változásért – egyre többen!

Laskoti Zoltán

Facebook kommentek



Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

Magamról szeretnék írni, túl az életrajzomon és életutamon. Arról, aki csak én vagyok. Azonban falba ütközöm, két kérdésbe, amikről nem én pattanok vissza először.
„Az vagyok valóban, aminek mondanak?
Vagy csak az, aminek magamat ismerem?”
Amíg nem tudom megválaszolni a kérdést, három pont köré állítom a gondolataimat.
Aki még nem voltam: tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász, kipihent ember, mindentudó, nagytiszteletű úr, papbácsi
Aki már nem vagyok: dobozon belül gondolkodó, progresszív fundamentalista, beregszászi gimis, szerelmet kereső, szorongó, passzív agresszív, naiv.
Akivé válni szeretnék: élni és örülni tudó ember, közösségépítő, házas, megbízható, együttérző, bibliaolvasó, motiváló
Tarts velem, ismerjük meg együtt magunkat a kommunikációban!