“ íme az ajtó előtt állok és zörgetek …” Jel 3,20a
Hjaj, Uram, nehéz vagyok. Ahogy Grecsó is mondaná: “Tán mert a férfias dac nem engedi, hogy mástól elviseljem a szánalmat, ezért nekem kell mindenki más helyett is sajnálnom magam”. Szeretem nyugtázni az életem szabálytalanságát, és elfogadni, hogy az életben néha több rossz van, mint jó.
Szégyenkező, bűnbánó imát rebegek azért, mert igazából jól esik siránkozni azon, hogy milyen országba születtem, mekkora mínuszból indultam, hányszor elgáncsolódom most is, milyen groteszk akadályok gördülnek elém, és hogy milyen szörnyű irányba halad néha minden.
Imádkozom, Uram, mindazokért, akik túl fiatalon felejtettek el reménykedni a legjobb dolgokban, és túl korán fogadták el, hogy akkor ez már így marad. Imádkozom azokért, akik napokra sokkolják magukat a TV sugározta rémhírekkel, és most, az ünnepet várva is csak sorolják a panaszokat, hogy mennyivel másabb is lehetne ez a karácsony, ha nem épp így lenne, meg épp itt, meg épp ilyen körülmények között.
Istenem, kérlek bocsásd meg, hogy időnként imádunk áldozatot játszani.
Azért fohászkodom most Hozzád, hogy legalább erre a néhány napra zárjuk rá az ajtót ezekre a gondolatokra, és tárjuk azt szélesre az örömök előtt. Tudom, gyakran mondják, hogy nem csak ebben a két napban kéne szeretni, meg örülni, mert ezek is csak olyan napok, mint a többi. De szerintem nem. Istenem, az az igazság, hogy ezek tényleg különleges napok! Mint amikor lehull az első hó, rögtön gondolni kell valakire. Nem is tudom, miért… talán azért, mert az égből száll alá milliárdnyi egyedi kis hópehely, ami azonnal szétolvad az arcomon, s akkor érzem, hogy az Tőled jött, olyankor igazán velem vagy, és megáldod azt, akire gondolok. Ilyen a karácsony is. Valami mágikus erejű két nap, amikor úgy érzem, úgy hiszem, hogy “kell történnie valaminek, amire nem számítottam, amire legvérmesebb álmaimban sem mertem gondolni, ami legféltettebb titkaimhoz fog hasonlítani, megváltoztatja életemet”, mert az a két nap, az maga a csoda és a szeretet.
Minden véreremet megfeszítve, zsibbadásig összekulcsolt ujjakkal fohászkodom most azért, hogy ez a néhány nap legyen ilyen megmagyarázhatatlanul és különösen boldog! Azért, hogy a Te életedben is, aki most felcsigázott reménykedéssel olvasod ezeket a sorokat, történjen meg végre a régen várt csoda. S ami még fontosabb, légy felkészülve rá. Tárd szélesre a kapukat, öltöztesd ünnepibe az egész lényedet, és igazi hittel várd, hogy akkor az most talán tényleg megtörténhet – és hátha nem csapod rá az ajtót a meglepettségtől.
Érted imádkozom most.
Istenem, ezen a néhány napon ne várasd Őt, ne tanítsd, ne beszélj hozzá példázatokban, csak légy közel, és szeresd nagyon.
Ámen.