3. nap – December 3.
Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! – mondja Istenetek. Beszéljetek szívhez szólóan Jeruzsálemmel, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért, hiszen kétszeresen sújtotta az Úr keze minden vétkéért. Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Készítsetek egyenes utat Istenünknek a kietlen tájon át! Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt. – Az Úr maga mondja ezt. (Ézs 40, 1-5)
Vigasztalás, bűnhődés, útépítés, felemelkedés és lesüllyedés, egybesimulás és az Úr dicsőségének megjelenése – olyan ez a rövid igeszakasz, mintha minden megmozdulna, mert az Úr szól (ez kétszer is említésre kerül). Most ne keressük mohón az igeszakasz történeti hátterét, ne nyerjünk ki üzeneteket a Kijelentésből. Olvassuk el még egyszer – lássuk magunk előtt, mi történik ezekben az igen szemléletes versekben.
És most nézzünk magunkra a történtek sodrában, úgy mintha magába szippantana ez a bibliai szakasz. Hol állunk? Vigasztalunk vagy mi vagyunk azok, akik mellé vigasztalókat ad Isten? Mit teszünk, ha Adventkor szívünkre beszél a Király? Hallgatunk rá? Elsimítjuk, amit el kell simítani, elhagyjuk, amit szükséges elhagyni, megbánjuk, ami megbánnivaló?
Mert az Úr dicsősége mindettől függetlenül megjelenik. Ha hallgatok Rá, akkor az én életem, formálódásom, megvigasztaltatásom és vigasztalásom, szavaim, gondolataim által is.