ScarletOHaraInBed

Ismered azt az érzést, amikor tehetetlenül ülsz az ágyon, folyamatosan kattog az agyad, nem tudod, hogy mit tegyél, és azon gondolkodsz, vajon hol rontottad el, mikor kellett volna másképp. Velem pontosan ez történt pár nappal ezelőtt. Nem akartam ilyen drámaian nyitni, mert igazából csak egy beadandóról volt szó. Egy nyolcoldalas dolgozatról, aminek egy betűje sem volt meg hétfő délben, miközben aznap éjfélig kellett volna leadnom. Ekkor gondolkodtam el azon, hogy miért is szeret az ember elnapolni dolgokat. Diákként sokszor halasztgattam, aztán tanárként utáltam, amikor a diákjaim tették ugyanezt; és most ismét diák lettem. És ismét megtörtént: elhalasztottam a teendőm.

Nem érted te sem, hogy miért beszélek ilyen sokat egy beadandóról, ugye? Pedig nagyon egyszerű: ilyen menekülő, szembecsukó stratégiát szoktunk alkalmazni rengeteg mindenre. Feladatokra, szituációkra, kapcsolatokra. Azt mondjuk, hogy nyomás alatt nagyobb a produktivitás, jobban teljesítünk, pedig nem hiszem, hogy mindig ilyen jól sülnek el azok a dolgok, amiket az utolsó utáni percben csinálunk meg.

Van olyan például, amikor egy kisebb szóváltást annyiban hagyunk, és azt mondjuk: nem nagy a gond, majd később, egy megfelelőbb alkalomkor leülünk, és megbeszéljük. De nem beszéljük meg később sem, hanem inkább magunkban hordozunk egy sebet, ami zavar. Félretesszük. Úgy teszünk, mintha nem lenne ott. Elraktározzuk. És idővel egyre több sebet szerzünk, amik lassan belepik a lelkünk, fájnak, és nem hagynak nyugodni ˗ a végén pedig ülünk tehetetlenül az ágyon, és azt kérdezzük magunktól: mikor romlott meg ez a kapcsolat annyira, hogy most már nincs mit megbeszélni?

Aztán tudod-e, hogy a bűnnel is így van ez?  (Tudom, te is vártad már mikor hozom fel) Nem állítom, hogy minden esetben, és mindenkinél így történik, de rengetegszer fordul elő, hogy teszel vagy mondasz valamit, és legbelül megszólal benned egy hang: nincs ez így jól. Sokféleképpen reagálhatsz rá. Mondhatod, hogy nem hallottad. Hogy nem is volt ilyen hang. Vagy legyinthetsz, és rávághatod: „Most nincs időm ezzel foglalkozni. Sokkal fontosabb dolgom van. Ráér még. Majd később.” Mert a később is egy megoldási stratégia, nem? Te abszolút foglalkozni akarsz valamivel, de most, jelenleg, pillanatnyilag nem érsz rá. És így halmozódnak a dolgok. Olyannyira, hogy amikor már tizedszerre csinálod ugyanazt, már nem is hallod a hangot, mert már tényleg nincs is ott. Csak az érzés, hogy a lelked tele van keserűséggel, s nem tudod, hol rontottad el.

17129

Neked is ismerős ez az érzés? Nekem az volt. Az én lelkemben is egyre csak gyűlt az a sok minden, amit későbbre halasztottam. Beszélgetések, imádságok, igeolvasás… És egyszer csak azt vettem észre, hogy üres vagyok, a lelki életem halott. Kezdtem közönyös lenni, úgy éreztem magam, mint aki a kirakaton belül rekedt, és onnan szemléli a világ dolgait. Kemény ez így. És tudom, egyikünk sem akarja, hogy idáig fajuljanak a dolgok, csak akkor mégis mit kell tenni, hogy megtörténjen a fordulat?

Én sok mindent próbáltam. Írtam magamnak emlékeztetőt, kértem, hogy más jutassa eszembe, de van valami, ami olyannyira egyértelmű, hogy szinte el is feledkeztem róla:

„Ha fogadalmat teszel Istennek, ne halogasd teljesítését, mert nem telik neki kedve az ostobákban. Teljesítsd, amit megfogadtál”! Préd 5,3.

Tégy ígéretet Istennek, mert magadnak már százszor tettél − és félj attól, hogy megszeged a szavad! Ne azért félj, mert a te istenképed valami büntető, vesszővel verő Istent lát, hanem azért, mert fontos neked a kapcsolatotok annyira, hogy ne akarj csalódást okozni, kiábrándítani Őt. Ez persze amilyen egyszerűnek hangzik, épp annyira bonyolult is, de meg kell értened, hogy legtöbbször csak rajtad múlik, hogy meddig hagyod elfajulni a dolgokat. Elmondom, hogy nekem működött, amikor rögtön nekikezdtem, tisztáztam, megcsináltam, kisepertem, megbeszéltem, megírtam…

Végül a beadandót is. Nem tudom, hogy sikerült, de az Isten valamiféleképpen megoldotta. Négyes lett. 🙂 Mert Isten ismer. Tudja, hogy a változás nehéz. De megáldja a próbálkozásainkat. Még a te csetlés-botlásaidat is.

És ha már megoldási stratégiáknál tartunk, Rick Warren tudott egy jót: „Ne kérdezd, hogy “Mihez van most kedvem?“, helyette kérdezd azt, hogy “Mit vár tőlem Isten?

Marofejeva Nelli

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .