„Három hónapig volt az ÚR ládája a gáti Óbéd-Edóm házában, és megáldotta az ÚR Óbéd-Edómot és egész háza népét. De jelentették Dávid királynak, hogy megáldotta az ÚR Óbéd-Edóm háza népét és mindenét az Isten ládájáért. Elment Dávid, és örvendezve vitte az Isten ládáját Óbéd-Edóm házából Dávid városába. Amikor hat lépést tettek azok, akik az ÚR ládáját vitték, ő egy bikát és egy hízott borjút áldozott. Dávid teljes erővel táncolt az ÚR színe előtt, és gyolcs éfódot kötött magára Dávid. Így vitte el Dávid és Izráel egész háza az ÚR ládáját örömrivalgással és kürtzengéssel.” (2Sámuel 6, 11–15)
Nem olyan régen, egy beszélgetés alkalmával megkérdeztem egy-két ismerősömet, hogy mi az, aminek örülni tudnak, mi az, ami örömöt okoz nekik, és hogyan fejezik azt ki. Megdöbbentő volt az a csend, ami a kérdést követte. Senki sem szólalt meg. Kicsit elképedtem. Nincs öröm? Csak a rosszat vesszük észre? Félünk örülni? Tudunk egyáltalán? Ki merjük mutatni?
Azt nem lehet mondani, hogy nincs öröm ebben az életben. Bizony nagyon sok van, csak nem árt észrevenni. Öröm egy jó beszélgetés,egy régi ismerőssel. Öröm lehet egy családi vacsora, főleg ha nem torkollik veszekedésbe. Örömöt okozhat egy cuki macskáról készült felvétel, aki nagyon meglepődik azon, hogy a gazdája kimossa a fogát. Ok, persze az utolsó maximum megmosolyogtat, de már ez is nagy dolog, mert a keresztyén ember nem igazán mosolygós ember. Ismerjük a filmekben lévő sztereotípiákat, mint például a morgós öreg pap vagy a megkeseredett tizenéves keresztyén fiatal. Ezek nem véletlenek. Érdekes, hogy ilyennek lát a külvilág. Keresztyén fiatalok és idősek körében a lehorgasztott fej és a savanyú káposzta kinézet teljesen megszokott. A templom padsorain belül ritka a kacagás, még akkor is, ha a lelkész vicces történetet mesél, mivel „a templomban nem szabad nevetni”. Noha nem szokás nevetni, de azért örülni még lehet, és ezt ki is lehet mutatni.
Dávid amikor megtudja, hogy a filiszteusok visszaszolgáltatták az Úr ládáját, akkor azonnal érte is,megy, és elhozatja az ő városába. A ládát viszik, vonulnak a papok meg mindenki, aki csak tud. Dávid, Izráel királya elől megy és táncol, énekel, közben szólnak a trombiták. Amikor a felesége ezt meglátja, megharagszik, szó szerint meggyűlöli. „Hát hogy lehet az, hogy Izráel királya, mint egy bolond, úgy táncol?” Egy dolgot nem vett észre: akárhogy és akármint, de ezzel a fura móddal az örömét fejezte ki a király, és az Istent tisztelte. Teljesen felszabadultan, énekkel, tánccal, trombitaszóval. És miért örült ennyire? Mert az Úr ládája, ami jelképezte az Úr jelenlétét, az visszakerült az ő városába. Közel van a Mindenható, ez örömet okozott a számára. Érdemes elgondolkodni, hogy a mindennapi életünkben mennyire van jelen annak az öröme, hogy itt van Isten köztünk? Hogy nem vagyunk egyedül? És ennek az öröme mennyire látszik rajtunk? Jó lenne, ha látszana, és jó lenne, hogyha ebben találnánk meg örömünk és nem más felszínes dolgokban. Isten jelenléte nem egy felszínes valami, hanem mély szeretetből történő közelhajlás az Ő részéről, hogy neked örök életed legyen, a földi életben pedig szabadságod. Ha ennek nem lehet örülni, akkor igazán semminek sem.
Beszélünk és hallunk sokszor arról, hogy vannak gondok, bajok, magánéleti és munkahelyi problémák, lelki sérülések, bűnök, bűntudat. Ezekkel együtt arról is hallunk, hogy minden gondunkat és keservünket le lehet tenni Jézus keresztjéhez. Ez pedig így igaz. Csak egy dolgot ne feledjünk: a nagypénteki kereszt különbözik a húsvéti kereszttől. A nagypéntekin Jézus meg van megfeszítve, de a húsvéti kereszt üres és a sír is, mert Jézus feltámadt. Úgy tekintsünk a keresztre, hogy az üres, Jézusra pedig úgy, hogy Ő él. Magunkra pedig úgy, hogy Őbenne szabadok vagyunk. Merjünk örülni, mert van minek. Nem tragédia Krisztusnak a története, hanem ha lehet ezt mondani, akkor happy end. Ha boldog a vége, akkor ne legyen akadálya az örömünknek, és merjük kimutatni, merjük Istent örömmel tisztelni!
Domonyi Erik