11065743_798286576914620_220098686_o

Vannak napsütéses napok, amikor nemcsak az ablakokon, de a lelkünkön is öröm széthúzni a függönyt reggelenként. De vannak hosszabb esős időszakok, amikor elzárkózunk a külvilágtól. Menekülni nem csak mások elől lehet. Van az a kifakult állapota a léleknek, amikor önmagad elől is menekülsz.

Én is így voltam ezzel már nagyon régóta. Félünk a kérdésektől, amik bennünk kavarognak, vagy saját válaszainktól, amelyekkel nem merünk szembe nézni. Félelem, önvád, aggodalom, belénk vésődött fájdalmak, apró tövisek, amiket sokszor szinte dédelgetünk, s a seb körülöttük sehogy sem gyógyul…

Azt vettem csak észre, hogy egyre kevesebb örömöm van. S ennek mintha árnyéka is lenne: másoknak egyre kevesebb kedve telik az örömtelen lelkű emberben. Napjaim része lett a menekülés a csend és a gondolatok elől –, s be kellett valljam: talán Isten elől is. Vágytam, de nem találtam a Hozzá visszavezető utat, nem éreztem, csak tudtam a szeretetét. Közte és köztem tornyosult a múltam sok fájdalma, hibája, önvádam, s mások felettem kimondott ítélete – mind-mind egy vaskos tégla a falban, ami elzárt Isten szeretetétől. Önmagam emeltem ezt a falat, s kételyeimmel naponként megerősítettem: hogyan is szerethetne Isten, hisz hibáztam! Hagytam, hogy egyre távolodjon tőlem, nem akartam már felé menni.

Év elején kaptam meghívást egy alkalomra, ahol három napon át a külvilágot kicsit kizárva, befelé és Istenre lehet figyelni. Aztán ezen a márciusi hétvégén a legelső megdöbbenésem az volt, hogy milyen ijesztő önmagammal, a gondolataimmal kettesben maradni… És nem is lehet másképp, ha tényleg kettesben maradunk, Isten nélkül. Amint csend lett körülöttem, csend lett bennem, Ő gyógyítani kezdte a lelkem. És akkor úgy őszintén meglepődtem a felismerésen: Isten szeretett engem annyira, hogy minden körülményt „leszervezve” alkalmat készítsen, kiemeljen a hétköznapjaimból, és a lelkem mélyére nézzen. A tekintete fájt egy kicsit. De szeretett annyira, hogy belém ölelgesse az igazságot és a választ a személyes kérdéseimre, úgy, hogy azokat én is megértsem.

11086708_798286370247974_481875998_o

Azzal az érzéssel jöttem haza, hogy egy nagy színes ablak apró mozaikdarabkája vagyok. Kicsi, különleges formájú, csiszolt üvegdarab – ahogy Te is, aki ezt olvasod! Csakhogy a szél, eső, hó bemocskolt, megtört rajtam a fény. Isten azonban szeretett engem annyira, hogy tudjon minden gondom-bajomról, óvatos mozdulattal kiemeljen, tenyerébe rejtsen, nekem szóló szavával, akár egy puha kendővel, megtisztogasson. Letörölje rólam mindazt a piszkot, amit hagytam magamra ülepedni. S mikor készen lett, rám nézett, és mosolygott – mosolyában színeim feléledtek, ragyogni kezdtem újra. Akkor azt mondta, most már készen vagyok, hogy újra a helyemre állhassak a színes ablakkép részeként. Azt mondta, hogy nincs több olyan szín, mint amilyennel engem megfestett, különlegesnek szánt. S azt is mondta, készen állok, hogy a fénye újból keresztüláradjon rajtam, hogy újra az Ő eszköze lehessek.

Isten szeretett téged annyira, hogy különlegesnek, egyetlennek teremtsen. Szeret téged annyira, hogy számon tartsa minden félelmed, minden aggodalmad! Ne félj a csendben önmagaddal és Vele kettesben maradni. Hagyd Neki, hogy megtisztogasson, hogy életre keltsen, s letörölje mindazt a piszkot, ami a lelkedre ülepedett.

„A rend lassan kirajzolódik
a hangyák és a madarak
vonulásából, a márványba
kövült hajdani csigaházak
rajzolatából. A sok kis darab
mögül felsejlik valami egész,
és tollainkról, mint a víz, pereg
le apró gyöngyökben a rettegés.” (Kiss Judit Ágnes: Talán, valami)

Kiss Julianna

1 Hozzászólás

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .