Analízis-paralízis

pocsolya
Wislawa Szymborska: Pocsolya (Kałuża)

Emlékszem gyerekkoromból e rémületre.
Kikerültem minden pocsolyát,
hát még a frisseket, zivatar után.
A frisset, hisz feneketlen is lehetett,
jóllehet egészen másnak látszott.

Belelépek s eltűnök hirtelen,
süllyedni kezdek a mélybe,
még annál is lejjebb, a mélybe,
a felhők tükörképe felé,
vagy még annál is távolabb.

Akkor a pocsolya gyorsan felszárad,
összezárul fölöttem,
s én örökre bennrekedek – hol is –
a néma sikolyok birodalmában.

Csak jóval később értettem meg:
vannak borzasztó kalandok,
mik nem férnek el a világ rendjében,
s még ha akarnának,
sem történhetnének meg.

(Fordította: Zsille Gábor)

Kicsit meglepő, de valójában nem a versről akarok írni. Ha egészen őszinte akarok lenni, talán nem is értem rendesen a végét (szívesen beszélgetek róla, hátha közelebb kerülök az igazsághoz).

Azonban a vers első része kapcsán eszembe jutott egy korábbi gondolatom is. Olyan ez, mint amikor a Jóbarátokban Rachel bevallja, hogy fél a hintától, mert amikor a hinta nagyon magasan fent van, akkor van egy pillanat, amikor az ember nem tudja, hogy visszatér-e még a földre. Erre Ross gúnyosan megjegyzi: „Valóban rengeteg gyerek kering a Föld körül…”. Azon kívül, hogy persze szétröhögtem magam ezen az elmés visszavágáson, úgy éreztem, hogy ez nagyon leír minket. A vers meg kicsit emelkedettebben, de valahogy ugyanezt fogalmazza meg. Ezeket a nevetséges félelmeinket az ismeretlentől, főképp a bizonytalantól.

Kikerülöm a pocsolyát, mert talán feneketlen, és ha beleugrok, örökre eltűnök a semmiben. Félek a hintától, mert talán sosem térek vissza a földre. Lefordítom aktuálisabb, naponta átélt dolgokra.

Gyerekeknél mondjuk a pocsolyás dolog érthető. Én azt hittem, hogy a bokámon lévő kis dudor a gyomrom, ezért nagyon vigyáztam, hogy be ne üssem sehová, mert anyuék mindig fenyegettek, hogy fájni fog a gyomrom, és el se tudtam képzelni, hogy milyen lehet, amikor sajog az a kis izé.

Tinik, kamaszok: nem kérdezek és nem szólalok meg, mert hülyének fognak nézni, és mindenki kórusban nevet majd azon, hogy én gondolkodtam valamin. Vagy: Nem megyek oda ahhoz, aki tetszik, mert ha kikosaraz, akkor talán egész nap rosszul fogom magam érezni; inkább szenvedek évekig attól, hogy észre sem vesz, és várok a csodára.

Felnőttek: boldogtalan vagyok és elégedetlen vagyok az életemmel, de nem lépek semmit, mert talán ha elindulok, soha nem térhetek vissza a megszokott nyomorúságomba (amúgy ez kísértetiesen hasonlít a hintás sztorira). Vagy a kedvencem: nem adok esélyt semmilyen kapcsolatnak, mert félek, hogy összetörik a szívem, így tuti, hogy soha senki meg se tudja érinteni, és szép lassan kővé válok.

Csak hogy tisztázzam magam, nem kioktatóan beszélek, rám ez egytől egyig igaz. A gyerekkori félelmemről beszéltem. A tinikor gyávaságai is megvoltak. És még nem is nőttem fel teljesen, de félek a változásoktól, és talán csak Conan, a barbár vagy Hulk közelíthet meg jégtörő csákánnyal, mert ezek a félelmek megbénítanak.
Swing
És itt jön a cím: analízis-paralízis. Amikor annyit rágódunk a problémákon, annyit elemezgetjük, hogy mi lehet ebből, hogy a végén egyszerűen leblokkolunk, és nem haladunk sehová. Megbénít a félelem. Körbejárod a dolgokat jobbról és balról, kimeneti elméleteket gyártasz, és közben nem veszed észre, hogy húzod az időt és toporogsz egy helyben; pedig valójában a félelmet is te találtad ki magadnak, vagy a drága barátaid jöttek elő vele. Kinek ismerősek ezek a baráti, támogató mondatok (tegye fel a virtuális kezét):

„Én csak aggódom érted, jobb lenne, ha egyszerűen nem tennél semmit, és várnál”;
Attól félek, hogy össze fog törni a szíved, ne menj bele, ha nem tudod biztosra”;
„Légy óvatosabb, biztonságban akarlak tudni”;
„Ugyan, ülj már a fenekeden, más se csinál semmit”…

Persze ezek jószándékú mondatok, és telis tele vannak szeretettel. De nem mindig vezetnek jó irányba.

Mert mi a legrosszabb, ami történhet, ha belelépsz a pocsolyába? Kellemetlen, beázol, mocskos leszel, még meg is fázhatsz. Vagy röhögsz magadon, és két kézzel csapkodod a vizet. Vagy a hinta. Pukkansz egy orbitálisat, valamidet biztos megütöd, de ahogy azt gyerekkorunkban mindig hallottuk: „Ott erősebb lesz”.

Ne kísértsd az Urat, és ne játssz a tűzzel! De azért nem kell az életet burokban élni. Én a közelmúltban tettem egy fogadalmat. Nem hagyom, hogy a nem létező, nevetséges félelmek megbénítsanak, és bezárjanak a kis világomba. Futok, mint a bolond, vagy mint „aki előtt nem bizonytalan a cél” (1Kor. 9:26). Amikor pedig csak simán gyáva vagyok, jár a tasli. Elkezdtem nagybetűsen ÉLNI. Ajánlom a receptet, innen egy szerkesztőtársam folytatja: Kezdjetek el élni! 

Sárközi Andrea

Facebook kommentek



Vélemények:

  1. Az egyébként errefelé tendencia, h mindenki magát írja ki? 🙂 Szó se róla, egy blog mindenképp jó ilyesmire is, de az egyéni frusztrációk erőteljes kifogalmazása azért eléggé szembeötlő… 🙂 Na, lehet ledorongolni… 🙂

  2. szerintem a bátorság az őszinteséghez nem mindennapi manapság (hát ezt jól megfogalmaztam, de értitek :D). nagyon tetszik

  3. Elég nehéz valami olyasmiről írni, amit a szerző maga nem élt, él át, ráadásul borzasztóan hiteltelen is lenne. Szerény véleményem szerint nagyon jó kis írás, és minden elismerésem Andi. 🙂

  4. Hát igen, ez vitás kérdés. Hogy személyes, mert ugye blog, és legyen már hiteles, de közben ne tolja az arcodba önmagát. Nehéz eltalálni a helyes középutat, és addig még több embernek szemet szúr, mint később. De köszönöm a kritikát, mindkét irányból 🙂

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

A szerzőről:

Papíron huszonéves, odabent 8 és 80 egyszerre. Nincs hosszútávú, stabil munkám, az egyetlen szilárd terület a pedagógia világa. Ezen belül néha hátrányos helyzetű gyerekeket táboroztatok, néha élménypedagógiával vagy szexuális neveléssel foglalkozom, néha egyetemen dolgozom, néha pedagógusképzést tartok, vagy egyszerűen csak besegítek valahol valamibe, amiben értéket, lényegi dolgot találok.
Állítólag örök csavargó, szerintem viszont az időm nagy részét a fejemben töltöm, az meg eléggé egyhelyben van. Azért az igaz, hogy ha utazhatok, írhatok, főzhetek, a legjobb barátaimmal lehetek, és közben még a Jóbarátok is megy a háttérben, akkor elég boldog vagyok.
Istenben azt szeretem a legjobban, hogy mindig elképesztő kalandokba küld, és folyton felemel, de azért közben jó sokszor összetör, hogy sose feledjem: az alázat az egyik legfontosabb érték, amit életem végéig szeretnék megőrizni.