2019-ben jelet meg Lackfi János „Minden napra egy sztori” címet viselő, egyperces novellákat tartalmazó gyűjteménye. Szeretem az egyperceseket, mert az embernek néha valóban nincs több ideje olvasni, de mégis hiányzik az olvasásban elmerülés élménye. Nem mindig van lehetőségem bekuckózni egy adag forró csokival a kedves olvasófotelembe egy jó könyvvel. Néha csak egy percem van. Főleg így, az ünnepek közeledtével. Bevallom, most különösen együttérzek Lackfival, amikor a „Megérkezni” című írásában jellemzi a családját a hétköznapokon: „Hat gyermek (és persze három unoka) mellett nincs szükség extrém sportra, se raftingra, se gleccsermászásra, se semmibe ugrásra. A mi családunk élete a köznapokon nem gyertyafényes idill, sokkal inkább artistaszám fenn a cirkuszkupolában: mindenki pörög, repül, szaltózik, zuhan, valamerről valamerre, és ha észnél vagy, kinyúl egy kéz, időben elkap, és nem pottyansz a mélybe. Éppen ezért nagyon kell figyelni a többiekre.”
Nekünk az ünnepeink előtti időszakok hasonlóan telnek. Érzem, figyelnem kellene a többiekre, nehogy lepottyanjanak. Ám az idei karácsonyunk különleges: várjuk a kisded születését. Jézusét is, és a saját kisfiunkét is, aki januárban érkezik. Olyan érzésem van, mintha az évekig gyakorolt artistaszámunkat valami felborította volna. Képtelen vagyok mindenre koncentrálni, amire tudom, hogy kellene: az ünnepre, a családra, de a várandós időszakra is, mert a baba születése elsődleges kellene, hogy legyen. Időt kell találnom arra, hogy elegendőt pihenjek, de elkészüljön az ünnepre minden szükséges, és jelen legyek a nagyfiam összes karácsonyi koncertjén. Kötéltánc minden napom, bekötött szemmel, szorongva megyek előre. Nem olyan nehéz belefáradni. Mert csak egy percem lenne olvasni, pihenni, aludni vagy enni, virágot locsolni és takarítani, süteményt készíteni és megtervezni a karácsonyi menüt. De egy röpke perc alatt ennyi mindent nem lehet elintézni. Néha csak ül az ember (feláldozva az értékes egypercét), erőtlenül, várva arra, hogy egy kéz elkapja és tovább lendítse.
Lackfit a 8 éves kislánya rángatja ki egy ilyen erőtlen egypercből: „szeretlek, apa”. Néha onnan érkezik a továbblendítő kéz és erő, ahonnan nem várjuk. Néha érkezik a nagyfiam, és az adventi naptárból aznap kapott csokiját a kezembe nyomva azt mondja: „szeretlek, anya”. És tovább lendít. „Ez a karácsony titka: nem mindig az az erősebb, aki annak látszik. Ahol újszülött érkezik, abban a házban minden (szülők, nagyszülők, testvérek, állatok, háztartási eszközök) elkezd körülötte keringeni, mint valami bolygórendszer. És a gyermek nézésével, közelségével mázsás terheket vehet le a felnőtt vállakról. Megtarthatja tenyerén az egész világot. A világ üdvözítője, a világegyetem középpontja, az ember, aki egyben Isten is, ott sivalkodik, mint apró magatehetetlen kis pocok, aki mindenben rászorul az őt körülvevőkre. Vagyis miránk.”
Nigriny-Demeter Adrienn
