A vallás, mint olyan, nem túl népszerű 21. századi jelenség a fiatalok körében. Hinni valamiben – sorsban, káoszban, a karmában vagy bármi másban viszont, úgy tűnik, annál gyakoribb kortársaink körében. Hogy miért nem a kereszténység Istenére találnak rá a fiatalok, akiknek láthatóan van igényük és vágyuk arra, hogy higgyenek valami önmaguknál nagyobb erőben, az talán a mi hibánk… Vizsgáljuk meg, hogy hogyan állunk a hitetlen fiatalokhoz! Ítélkezve, lenézően próbálva rájuk erőltetni, hogy higgyenek? Ez nem a szeretet módszere. Minden ember ragaszkodik saját világnézetéhez, azt nem lehet senkiből „kiparancsolni”. A teljes világképünk felrúgása, megváltoztatása pedig mindenkinél egy nagy és nehéz harcot…

Hogy Jézus követőjeként mit és hogyan mondjunk Istenről nem hívő ismerőseinknek, arra, bevallom, nem tudok jó receptet írni. Talán nem is lehet néhány támponton kívül mást adni ebben a témában, úgymint: légy alázatos, nyitott, őszinte, ne ítélkezz és ne erőltess – a többit pedig bízd a Mindenhatóra. S bár én magam szívesebben olvasnék egy írást arról, hogy pontosan mit tegyek, mégis, remélem, hogy téged is közelebb visznek a magad válaszához az alábbi pontok, melyeket – e sorok írója szerint – inkább ne mondj, amikor nem keresztyén ismerősökhöz szólsz.

Rachel Joy Scott neve sokaknak lehet ismerős, akik még a múlt században születtek. 1999-ben az USA-ban történt gimnáziumi lövöldözés híre megrendítette a világot, és úgy sejtem, velem együtt sokan fel tudják idézni az akkori híreket. Egy kontinens és egy óceán választott el attól az iskolától, de akkoriban én is gimnazista voltam, tele kérdésekkel és útkereséssel… Épp úgy, mint Rachel Joy Scott, aki 11 diáktársával és egy tanárával együtt áldozatul esett a lövöldözésnek. A közel 20 éve történt tragédiáról Rachel naplói nyomán könyv (Beth Nimmo és Darell Scott: Rachel könnyei), majd egy 2016-ban bemutatott film is készült Nem szégyellem címmel.

“A sikernek ára van, nem titka Bohócnak nem jár aranykalitka…” (Hobo) A La la land (Kaliforniai álom) a tavalyi év egyik legnagyobb Oscar-várományosa, és sokaknak talán épp onnan ismeretes, hogy minden idők legnagyobb bakijaként véletlenül nekik ítélték a díjat, majd pár perc múlva kiderült, hogy tévedés történt. A történet röviden spoiler nélkül (mert a vége gyerekek, hát meg kell nézni!): adott egy fiatal férfi, Sebastian, aki őszintén szerelmes a jazzbe, és szinte minden mást félretéve tervezgeti álmát: egy igazi, régi időket idéző jazzbár alapítását. Sajnálatos módon nincs könnyű dolga, a műfaj haldoklik. Adott egy fiatal nő, Mia, aki színésznő szeretne…

Akkor odament hozzá Zebedeus fiainak anyja a fiaival együtt, leborult előtte, és kérni akart tőle valamit. Jézus megkérdezte tőle: Mit kívánsz? Ő így felelt: Mondd, hogy melletted üljön az én két fiam a te országodban, az egyik jobb kezed, a másik bal kezed felől. Máté 20,20-21 Ebben a rövidke igében benne van az anyaság lényege: az önfeladás. Zebedeus fiainak anyja Jézushoz megy, hogy kérjen. A két legjobb helyet kéri az Isten országában: a Jézus jobb és bal keze felőlieket. De nem magának kéri ezeket. A fiainak. Ő nem fontos, magának nem kér semmit. Ő megelégszik azzal is, ha háttérben marad, csak…

Krisztus ránk bízta az evangélium hirdetését. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ha hű sáfárai lennénk az Urunknak, nem úgy nézne ki a világ, ahogy jelen pillanatban áll. Lehet, hogy a reformáció 500. évfordulóján újra kellene gondolni a hivatásunkat, és komolyan venni a krisztusi parancsot: Menjetek el, tegyetek tanítvánnyá, keresztelve, tanítva?)

Nemrég fiatalokkal találkoztam. Beszélgettünk. Az ismeretlenség kezdeti akadályait és aggályait leküzdve, végülis teljesen oldottan csevegtünk, meg ahogy mondani szoktuk „hülyéskedtünk”. Elmondta az egyik igencsak bohókás kislány, hogy ő bizony színésznő szeretne lenni és mennyire nagyon szereti, hogy zöldre festhette a haját. A másik húszéves forma srác odavan a táncért. Az a fajta, aki tud is. Úgy tekergette magát, hogy azon kezdtem el gondolkozni, fizikailag miként tud még egyben maradni testileg. Tony meg rendkívül visszafogott volt, néhány szóban mesélt csak magáról és a nagy vágyáról, hogy az egyetem befejezése után mérnök lesz. Ilyen és ehhez hasonló egyszerű történetek. Fiatalok. Vidámak. Jókedvűek.…

„Bizonyságot teszek Isten és az ő szent angyalai előtt, hogy náladnál szebbet, okosabbat és akármi dicséretre méltóbb személyt nem láttam.” (Férje, I. Rákóczi György) Szeretném leszögezni már az elején, hogy a világnak nagyon nagy szüksége van Margaret Thatcherökre, Jackie Kennedykre, Frida Kahlokra, meg Lorántffy Zsuzsannákra is. Mondhatnád, hogy ezeknek a neveknek a világon semmi közük egymáshoz, és az utolsó név mérföldekkel kilóg, de elmondom, miben látom a közös pontjukat: nők, akik életük során többször is túlélték saját halálukat, s közben bájos mosollyal az arcukon intettek be az életnek, úgy halva meg, hogy közben kétség nélkül megnyerték a csatát.

Megállok a zebránál, s látom, hogy a szemközti oldalon áll egy édesapa a kislányával. Megállnak ők is, de valahányszor az emberek mellettük elindulnak, hogy gyorsan, két autó között, átrobogjanak a piroson, a kislány is mindig önkéntelenül elindulna. Nem vagyok álszent: általában én is átszaladok, sőt, néha észre sem veszem, hogy lámpa van, de ilyen helyzetekben azért nem tudok nem megállni. Látom, hogy a kislány elindul, az apuka ilyenkor jobban megszorítja a  kezét, suttog valamit a fülébe, rámutat a jelzőlámpára. Mire a lámpa zöldre vált, már csak mi állunk ott: én az egyik oldalon, ők a másikon. Mindenki rég elsietett, sőt…

Volt a nővéremnek egy tanára, aki néha megkopogtatta a fejét az ujjával, hogy vajon talál-e ott valamit, ami jó alapanyag lehet a fizikához. Most velem is ezt játssza az Isten. Elküldött a világ végére, kiszakított mindenből, lassan elzár mindent, de én még mindig nem értem. Ezért csakúgy, mint karácsonykor, most is megajándékozott egy vírussal, hogy fókuszáljak már a lényegre, zárjak már ki mindent, és vegyem észre a mindennapjaimban a húsvétot. Átgondoltam az életem, átgondoltam a folyamatot, és most tisztán látom életem minden megélt feltámadástörténetét, amiken eddig átrobogtam, mert nem úgy történt, ahogy elképzeltem.

„Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratától? Ekkor felnéztek, és látták, hogy a kő el van hengerítve. Pedig az igen nagy volt.” Márk 16, 3b-4 A kalapács elhallgatott, a tömeg szétoszlott, a papok megnyugodtak, Pilátus elvégezte feladatát, a harminc ezüstnek senki sem tudja sorsát, a nárduskenet illata elmúlt, a tanítványok ki tudja merre, csak egy megtért százados hangja hallatszik, s az asszonyok mindig feláldozó cselekedete és tenni akarása. S végül maradt a nagy földi pecsét, az igen nagy kő.

Tegnap ott ültünk a kereszt tövében. Hallottuk Őt, az utolsó szavait. Ma csend van. Mi már tudjuk, hogy ebben a csendben mi készülődik: a feltámadás, az öröm, a hála. De azok, akik azon a napon ott voltak a kereszt alatt, a kereszt közelében – még nem tudták ezt. Ők a csendet még nem értették. Ma gondolatfoszlányokat osztunk meg, ezekkel próbálunk az ő helyükbe képzelve magunkat mi is elcsendesedni és átgondolni a felfoghatatlan áldozatot, megérthetetlen szeretetet.