Pár éve aktív szóhasználatomba került a pulyacsalogató kifejezés, amikor az egyik kedves barátunknál megkérdeztem egy csecsebecse kapcsán: „ez meg micsoda?” Azóta előszeretettel használom mindarra, ami felkelti, elvonja, majd rabul ejti a figyelmemet és vágyat ébreszt bennem valaminek a megszerzésére. 

Nem tagadom, okkal szerettem meg ezt a szót. Az áruházakban kihelyezett kisebb standok, figyelemfelkeltő reklámok könnyen eltérítenek eredeti úticélomtól, és gyakran a LEGO-s polcokig vezetnek. Szinte nem telik el úgy vásárlás, hogy ne nézném meg, milyen újdonságok érkeztek.

Az esetek nagy többségében nem történik vásárlás, akkor miért is lenne ezzel baj? Hiszen nem minden vágyunk rossz és nem kell minden örömünkről lemondani. Addig, ameddig nem teszem, szerzem, veszem meg, nincs baj. Győzött a felnőtt énem, és nem hatott rám a pulyacsalogató. Kikerültem, mint hajó a torpedót.

Ott kezd számomra érdekessé válni ez a kérdés, amikor valami kapcsán az az érzés fog el, hogy mindenképp meg kell szereznem. Nem hagyhatom ott, mert akkor összeesküvés-elméletek ezrei valósulnának meg. Egy pillanat alatt történik meg, hogy a kívánságból szükséglet lesz. Ezen a ponton azonban már nem csak impulzusvásárlásról beszélünk. Ugyanis pulyacsalogatók nemcsak az áruházak polcain vannak, hanem a telefonunk képernyőjén, mások profilján, reklámokban és hirdetésekben, mindennapi kapcsolatainkban vagy akár saját gondolatainkban is. Mindenhol, ahol beteljesülés látszik és mindenben, ami arra ösztönöz, hogy gondolkodás és felülvizsgálat nélkül engedjünk neki.

Vajon az a szabad ember, aki minden ilyen helyzetben megteheti, amit szeretne? Vagy az szabad, aki képes nemet mondani a saját vágyaira? 

Pál apostol jól ismert gondolata jött elém:

„Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de nem válok semminek a rabjává.” (1Kor 6,12)

Ez az ige vezet el a Lélek gyümölcsének utolsó gerezdjéhez, az önmegtartóztatáshoz. 

Sokszor azonosítjuk egyházi berkeken belül ezt a gyümölcsöt az aszkézissel, amit a külvilág önsanyargatásként értelmez. Nehéz is néha mit kezdeni azzal a mondattal, hogy „Ti keresztyének olyan savanyúak vagytok!” Még ha nem is teljesen igaz ez az állítás, jogos lehet a kritika: miért lenne bárki is Krisztus követője, ha a tanítványság egy sor lemondásról szól?! S ebben a kérdésben fogalmazódik meg az önmegtartóztatás legnagyobb félreértése, hiszen hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni róla, mint ami megfoszt bennünket valamitől. Mint a Biblia törvényeire általában, amelyeket Isten, mint tiltótáblákat helyezett ki nekünk életünk országútján, és amelyek folyamatosan arról szólnak, mit nem szabad megtenni, és mitől foszt meg bennünket, amit másnak „szabad”.

Fordítsuk meg a kérdést. Mi van akkor, ha az ellenkezőjéről van szó? Ha az önmegtartóztatás nem az életünk beszűkítését, hanem annak a kiteljesedését szolgálja? Mert ha valaki nem tud uralkodni az indulatain, könnyen elveszítheti a békességét és könnyen ártó, bántó szándékkal közeledhet máshoz. Aki minden kívánságának enged, előbb-utóbb megtapasztalja, hogy nem ő rendelkezik az idejével, pénzével vagy figyelmével. Ha valaki a pillanatnyi örömöt vagy élvezetet keresi, könnyen elmulaszthat valami sokkal értékesebbet, amihez türelemre, kitartásra vagy lemondásra lett volna szüksége.

A pszichológia tudománya ezt önszabályozásnak nevezi. Eszerint az ember rendelkezhet az érzelmek, a gondolatok és a viselkedés tudatos irányításának képességével, amely lehetővé teszi, hogy a pillanatnyi impulzusok helyett a hosszabb távú céljainknak megfelelően cselekedjünk. Ez nemcsak a fogyókúrázóknak, káros szokásoktól szabadulni vágyóknak vagy valamilyen teljesítmény megvalósulásához készülőknek fontos, hanem mindannyiunknak. Amikor önuralmat gyakorlunk. Amikor a lemondást vagy késleltetést a pillanatnyi öröm helyett egy sokkal nagyobb érték irányít. Az ok, ami miatt kész vagyok önuralmat gyakorolni és önmegtartóztató lenni.

A Lélek gyümölcsei között szereplő önmegtartóztatás az a krisztusi erény, amelyben kész vagyok formálódni, hasonulni ahhoz, aki a maga képére alkotott engem. Ez túlmutat a puszta önfegyelmen. Pál apostol az efézusi levélben ezzel kapcsolatban a régi ember levetkőzéséről és az új ember felöltözéséről beszél (Ef 4,22–24). A filippi levél Krisztus-himnuszában (Fil 2,5–11) pedig ennek az önátadó lelkületnek a legmélyebb példájával találkozunk. Jézus nem tekintette zsákmánynak az Istennel való egyenlőségét, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, és engedelmes volt mindhalálig. Nem a maga előnyét kereste, hanem szeretetből odaadta önmagát.

És ebben van a szeretet szabadsága is, amely formálja a keresztyén életvitelt is. Mert az a szabad ember, akit nem ejt rabul a pillanat hatalma. Jézusnak is számtalan alkalma lett volna arra, hogy úgy cselekedjen, ahogy könnyebb lett volna (lásd a pusztai megkísértés), mégsem engedett, hanem az Atya akaratát választotta. Az Atya iránti engedelmesség határozta meg cselekedeteit. Az önmegtartóztatásban tehát nem pusztán valamiről való lemondás történik, hanem helyet készítünk valami másnak. Így kaphat helyet életünkben a türelem, a békesség, az alázat és a megelégedettség.

Az önmegtartóztatás nemcsak megóv az irracionalitástól, hanem erősít a Krisztustól kapott szabadságban való életre. Ezért fontos újra és újra feltenni a kérdést: mi az, amire nemet kellene mondanom ahhoz, hogy igazán igent mondhassak Krisztusra? 

Aki a Lélek gyümölcsét termi, nem megtagadja, hanem megőrzi az életét. Nem kevésbé él, hanem teljesebben. Mert Krisztusban teljes életet nyertünk és ebben nyerhetünk.

Molnár Zsolt

Írjon hozzászólást

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.