„Magasztalja lelkem az Urat, és ujjong az én lelkem megtartó Istenemben, mert rátekintett szolgálóleányának megalázott voltára: és íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék, mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az ő neve!” (Lk 1,46–49)
Amikor meghallom, hogy a kislányom énekli azokat az énekeket, amelyeket valamikor kislányként én is énekeltem, mindig megható számomra. Egyszersmind meg is állít, kicsit megremegteti a lelkem. Hiszen nem is olyan rég volt, hogy kislányként a társaimmal végigkántáltuk a falut. Most pedig már az én gyermekem énekel. Élesen adja elém ez az idő múlását, kicsit félelemmel is eltölt az elmulasztott pillanatok miatt.
S amikor előttünk van Mária éneke, akkor nem éveket, de évezredeket kell visszalépni. Ez az ének mégis generációké, mindenkié. Összeköt. Évezredekkel ezelőtt Mária felismerte a Mindenható cselekvését, és magasztalta Őt – ugyanazt az Urat, akit én is magasztalok és most már a gyermekem is. Aki ott áll generációk felett, és mindig ugyanaz marad.
Cselekszik az Úr, magasztald, hát lelkem, az Urat!
Szemere Judit
