Van úgy, hogy nem tudom, mit válaszoljak a gyermeknek, aki arról kérdez, hogy néz ki a mennyország és egyáltalán hol van. Nem tudom, hogy mondjam el neki, hogy nem tudom. Ritka és vékony szálú a hajam, nem egyenes a hátam, ikszes a lábam, szeretném, ha nem nézne ezek mellett olyan sutának is, hogy lelkésznő létemre pont erről nincs fogalmam. De ha visszakérdezek, hogy ő milyennek képzeli el, jobbnál jobb leírásokat kapok! Azt persze nem tudom, melyik igaz: talán mindegyik, talán nem is ez a lényeg, hanem hogy épp most, itt és így éljük a mennyországot. Ez pünkösd.
Van úgy, hogy nem tudom, mit mondjak annak a néninek, akivel együtt állunk a temetőben. Én palásttal a vállamon az ég felé meredek, ő fejkendője alatt görnyedezik, a sír fenekére néz. Kamaszként úgy gondoltam, meg fogom váltani a világot, de a koporsó mellett pedig mindig rá kell jönnöm: még vigasztalni se tudok. Mégis jönnek, egyre jönnek a szavak, eleinte inkább csak kötőszavak, bár az eget a földdel összekötni ezekkel nem lehet, de aztán mégis, mert utána jönnek főnevek is meg igék meg Igék, sokszor könnyek is, végül pedig a csendesedés. Ez pünkösd.
Van úgy, hogy megharagszom, csapkodva dühöngök vagy motyogva morgolódom, ellenségem a világ, ellenségem, aki másképp gondolja, aki igazat nem ad, de hangot ennek igen. Aztán a percek csillapítják az indulataimat, az óramutató halad, és mintha egyre inkább rám mutatna, hogy nézzek már oda is. Ott magamban, odabent pedig, még ha sokáig is kell keresgélnem, mindig találok nyugalmat, egyensúlyt, józanságot, másik szempontot. Ez pünkösd.
Van úgy, hogy nehezemre esik felmenni a szószékre, nincs bennem tűz, nincsenek jó szavaim, nincs hozzá kedvem. Úgyhogy felmegyek a szószékre, kimondom a szavakat, amik nem tudom, honnan és hogyan jönnek, mert nekem nincsenek szavaim, de jönnek és szólnak, jön melléjük a kedv is, a tűz is. Ez pünkösd.
Van úgy, hogy szomorkodom vagy kimerülök vagy csalódok vagy közömbös vagyok, mindenki hagyjon békén. És békén hagynak. Ez pünkösd. Vagy nem hagynak békén, és kapok egy kávét, egy kérdést, egy érintést. Ez is pünkösd.
Van úgy, hogy elönt a boldogság, hogy tudok csendben maradni, hogy tudok sírni, nevetni, hogy éppen azt a könyvet veszem le a polcról, hogy bekopognak az ajtón, hogy diszkréten adnak egy zsebkendőt, hogy értékelem, amim van, hogy mégiscsak a szeretet vagy legalább az elfogadás és megbékélés győz, ez is mind pünkösd.
Kondor Enikő
