Majdnem azzal a mondattal kezdtem, amitől mindig is borsódzott a hátam: „Bezzeg a mi időnkben…”. És tényleg, kezdek pár év, egy-két évtized távlatából merengő állapotba kerülni. Mi változott ezalatt a pár év alatt?
Tudniillik, amikor én még gyerkőcként elképzeltem a felnőtt koromat, és barbikkal játszva családot, életet terveztem, akkor három, sőt négy gyerekben gondolkodtam (emellett ki is tartottam): szép család, tipp-topp rendes ház, autó, mindig friss főtt étel az asztalon, és persze sütemények… igazi kis vidéki, gondtalan élet. Aztán jöttek a változások, a várt és nemvárt pillanatok, történések, közben az óra mutatója forgott gyors iramban.
Mostanában többször előkerült újra a téma. Hittanosok, konfirmandusok, tinik között mozogva beszélgettünk a tervekről. És legtöbbször nem kerül elő a Barbie-ház rózsaszín felhős álma. „Majd lesz valahogy…”, „külföldön dolgozok valami gyárban…”, „itthon maradok a szüleimnél…”, „szerzek egy gazdag férjet, egy BMW terepjárót és utazgatni fogunk”. És ami a legjobban elgondolkodtatott, az ez a mondat: „Kinek kell még gyerek? Először szeretnék élni egy kicsit. Mindent megszerezni, ami kell. Nekem biztos nem lesz sok gyerekem. Maximum egy. Talán.”.
Mi változott ez alatt a pár év alatt?
Azonnal rávághatjuk a világpolitika életünkbe törését, meg a világjárványt, ami miatt zárkózottabbak és gondterheltebbek lettünk, de itt nem csak erről van szó. Most nem fogok azzal jönni, mint a szülők általában, hogy azért, mert össze van nőve a mai gyerek feje a telefonjával, és nem lát semmit azon kívül, nem mer levegőt sem venni nélküle. Ez inkább a következmény.
A KAPCSOLAT – a család, a példa, ami előttünk jár, ebben rejlik a válasz. Ha visszalapozunk a Biblia első oldalaira, látjuk, hogy ott van első emberünk, Ádám, aki tényleg a földi paradicsomban lakott. De nagyon egyedül volt, és hiába volt minden körülötte, nem volt, akivel megossza. Rettentő szomorú magányát látva Isten társsal, majd a későbbiekben családdal áldotta meg. És bár borúsabb időszakba kerültek – tegyük hozzá, önhibájukból –, de mégis a Kapcsolat segített nekik átvészelni a nehézségeket.
Egyrészt a családon belüli kapcsolat. Mindig csodáltam a gyermek elhelyezkedését a méhben. A Mennyei Atya kitalálta, hogy a csípőcsontok között, mint egy bölcsőben, találjon menedéket a magzat, majd megszületve anyja ölelő karjában nyugodjon csak meg. Ezt a kapcsolatot az Isten a legerősebb és legbiztosabb kiindulópontnak tervezte, ami nem múlik el, csak változik kicsit, ahogy nő a gyermek. Mert bár lehetnek viták, lehet a szülő és a gyermek dühös egymásra, de az egymás iránti szeretetük nem tűnik el. Erős lehet a baráti, majd később a szerelmi kapcsolat is, de a szülő–gyermek kapcsolathoz egyik sem fogható. Ez a kezdőpont, ami élethosszig tart. Ám mint mindent, ezt is ápolni kell. És ez mindkét oldalról sok melóval jár. Kellenek a közös pillanatok, az együtt töltött idő, ami nem csak zokniválogatás meg szobatakarítás, hanem akár közös játék, kirándulás. Mindegy. Csak tudjunk egymás pillantásába, meglátásába belemerülni. Csak tudjunk igazán egymásra figyelni. Ez a fontos, mert akkor létrejön egy varázslatos kapcsolódási pont. Sajnos nagyon telepakoljuk – szülők és gyerekek egyaránt – az életünket mindennel. És ebben a sok mindenben egyre nehezebb megtalálni ezeket a pillanatokat. De ezek rettentően fontosak, így munkálkodnunk kell ezek megélésén.
A családon belüli kapcsolat viszont akkor tud igazán jól működni, ha Valaki mással is működik.
Ádám és Éva történetével kezdtem, pedig nekik nem lett mintacsaládjuk. Hiszen nem követendő példa, hogy az egyik gyerek dühből és féltékenységből megöli a másikat. Miért hoztam fel mégis az ő példájukat? Mert nagyon jól mutatja, hogy nem elég a családnak együtt lenni, a másikra figyelni, hallgatni. A Kapcsolatból nem hagyhatunk ki még Valakit: a Mennyei Édesatyát. Ők elszakították magukat Istentől. Nem azzal, hogy szóba álltak a kígyóval, nem is azzal, hogy ettek a tiltott fáról, hanem azzal, hogy elbújtak Isten elől, és ahelyett, hogy őszintén csak annyit mondtak volna: „Bocsáss meg! Az én hibám. Szükségem van Rád, ne tolj el magadtól”, hárítottak, mellé beszéltek, a másikra mutogattak. Mert mikor nem bocsátott meg a Mennyei Atya, ha könyörögtek Hozzá, és megváltoztatták a hozzáállásukat? Ilyenkor mindig megenyhült az Úr haragja. Az ember az Istennel való kapcsolatot megszakította, és aztán már minden más is összezavarodott. Családon belül is tönkrementek a dolgok. És aztán évezredeken keresztül munkálkodott az Atya azért, hogy ezt rendbe hozza Jézus által.
Ez a kulcs. Szükségünk van a családunkra, hogy meglegyen a jó alapunk, képünk, kiindulásunk az életre. És ennek nem kell tökéletesnek lennie (mint social media beállított álvalóságában), de életerős kapcsolatnak kell lennie köztünk, hogy aztán ebből merítve tégláról téglára felépíthessük a saját jövőnket. És minden nap ott kell, hogy legyen előttünk az Istennel való kapcsolatunk ápolása is. Hiszen Tőle jön minden, Ő az életünk mozgatója. Amíg Vele összhangban vagyunk, addig rábízhatjuk a jövőnket is, addig nem látjuk tehernek a másikat, hanem tudunk egymásnak örülni.
Amikor boldog anyák napját kívánunk, akkor ezzel ezt a kiegyensúlyozott, megelégedett életet kívánjuk, hiszen ismerjük a mondást: boldog anya – boldog gyermek. Viszont egy idősebb teológus mondott egy még fontosabb mondatot: a boldog Isten boldog gyermekeket akar.
Dolgozzunk meg ezekért a boldog kapcsolatokért minden nap! Akkor nem kell tanácstalanul, félve tekintenünk a folytatásra, mert van, Aki fogja a kezünket.
Barta-Nyíri Noémi
